HTML

Trollforgató

Előregyártott, lapraszerelt kommentek trolloknak, hogy neked ne kelljen huszadszor is leírnod. Ha bármelyik poszt valamelyik szakaszával egyetértesz: üdv a klubban.

Feed the troll!

A Facebook is egy rakás szar, csak idióták használják, akiknek jobb dolguk sincs mint minden szarságot lájkolni. Ha már akkora kretén vagy, hogy ebbe a csoportba tartozol, legalább csinálj valami hasznosat is: lájkold a Trollforgatót!

Friss topikok

Linkblog

Indul a Trollimpia!

2011.03.29. 08:05 TROLLFORGATÓ!!!!!!!!!44négy | problem?

Vadásszuk le az internet legeredményesebb trolljait, tereljük ide őket és rendezzünk nekik versenyt! Ezennel meghirdetjük a Trollimpiát, amely keretében bronz-, ezüst-, és aranyéremmel jutalmazhatóak a legkiválóbb trollok, akik százötvenmilliomodik alkalommal is képesek leírni ugyanazt, ami a Trollforgató valamelyik posztjában egyszer már megjelent.

A játék rendkívül egyszerű: ha trollt találsz, küldd el neki válaszként, hogy milyen érmet jutalmazol neki (minél inkább hasonlít egy korábbi Trollforgató-posztra az általa megfogalmazott vélemény, annál előkelőbb helyezést érdemel a dobogón) valamint az alábbi linket:

http://trollforgato.blog.hu/2011/03/29/gratulalunk_a_trollimpian_nyujtott_kivalo_teljesitmenyedert

Kérjük, a troll hozzászólásának linkjét másold be ezen bejegyzés kommentjei közé, hogy felkereshessük, és személyesen gratulálhassunk troll-testvérünknek.

A legkiválóbb trollok ranglistája hamarosan elérhető lesz itt, a Trollforgatón, későbbi jutalmukról hamarosan döntünk.

Kellemes trollvadászatot!

Példa:

*Kattints jobb gombbal a komment dátumára, válaszd a "hivatkozás címének másolása" lehetőséget, majd másold be ez alá a poszt alá kommentként - így mi is tudomást szerzünk arról, hogy sikeresen levadásztál egy trollt.

168 komment · 2 trackback

A bejegyzés trackback címe:

https://trollforgato.blog.hu/api/trackback/id/tr1002781013

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: NEMHUNYT CSIRKE 72 - olvasói - ÁLHALÁLHÍR 2011.03.29. 15:35:36

Styxxtől, ettől a roppant termékenyen blogoló ürgétől (nem, majd csirke) kaptunk egy vendégposztot. De az is lehet, hogy keverem. Egy csomó Styxx, Sixx, Sixx! anyád is nyuggernek hívod? meg mindenféle más figura blogol, posztol, kommentel. Úgy tűnik, h...

Trackback: NEMHUNYT SIXX! ANYÁDAT IS NYUGGENREK HÍVOD? - ÁLHALÁLHÍR 2011.03.29. 15:35:03

 Az idült internettfüggő, hírhedten mocskolódó troll nem tudta abbahagyni a kommentekbe foglalt tömény gyalázkodást, még annak ellenére sem, hogy vércukorszintje vészesen leesett, majd inzulinos kezelésre szoruló cukorbetegségén...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

saklit 2011.03.29. 15:20:48

@Tíz:59: keres a tököm bármit is.. én csak "szavaztam" :D

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 15:21:43

@ern0: de a kurva istenit én dajcs kibaszott tompikán kértem számon a kibaszott alkotmányfélrefordítást a kibaszott subbán válaszolva az ő személyes rojtosrakúrt kommentjére hol volt akkor ez a wmiki szakadna rá a román ég???

@Pong: te egy romkocsmás hipster vagy bazmeg.

lobaszopiatej 2011.03.29. 15:23:34

@Bokortalan Lajtalan: mikor toltad igy meg? Nem tudtam h erre gerjedsz.

Pong 2011.03.29. 15:25:14

@Bokortalan Lajtalan:

Hát te meg a Szomszédok Ferijének a (joggal) eltitkolt tezstvíri vagy.

Szerencsére internetdetektiveim megtalálták szüleidet:

media.tumblr.com/tumblr_lile10uOYA1qdol8e.png

kukatr 2011.03.29. 15:26:10

@egerészölyv: Ha három ember széknek nevezi a lábost, további kétmillió meg az ülőalkalmatosságot hívja széknek, akkor szék alatt nem a főzőedényt értjük.

Tíz:59 2011.03.29. 15:26:32

@Bokortalan Lajtalan: Azért mert káromkodsz,még nem leszel esélyes a díjra,a te agyad mentális képessége kicsit sem elég ahhoz ,hogy megértsd a szavaimat.
A másik ,egy asszociált nick-el elmehetsz a búsba,az igazi gyökereknek a regiszráláskor spontán beírt frappáns nick nevük van!!
A tiéd nem az. Te orbitális barom,aki jofejnek akarsz tünni.

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 15:27:27

@saklit: milyen humorficamos bazmeg? Napi saskabaré-archívumra faszkiverés megvolt már?

@mimindannyian: ne futtasd nyominger kurváidat.

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 15:31:04

@lobaszopiatej: undorító, gusztustalan, szánalmas feltételezés. Rossz az, aki rosszra gondol.

@Pong: szégyenletes homofób megnyilvánulás. El sem tudom képzelni, hogy tudsz a tükörbe nézni anélkül, hogy beleköpnél.

@Tíz:59: szopjál le.

Pong 2011.03.29. 15:34:04

@Bokortalan Lajtalan:

Nem tartok tükröket te Nárcicista Fasz!

saklit 2011.03.29. 15:34:57

@Bokortalan Lajtalan:
1. buta és/vagy álvagány vagy.
2. a románozás kb 3 éve volt divat.
3. egyszer "bazmeg", másszor "baszdmeg", szerintem írd ezt: "b+", és úgy nem kavarodsz bele.
4. kvra nem vagy vicces, de most, hogy említetted a saskabarét, már értem, hol szocializálódtál.

Tíz:59 2011.03.29. 15:36:20

@Bokortalan Lajtalan: Látod meg mondtam,hogy értelmi fogyatékos vagy,ilyen könnyű téged provokálni.
Én irányitalak ha akarlak. Muhahahaha

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 15:39:38

@Pong: végül is minek, fogat úgyse mosol.

@saklit: ilyen kis hipster pondró vagy bazmeg hogy románozás meg divat? Én addig románozok amíg a szőröstalpúaké Erdély, közöd meg annyi mint pöcsöd te kis köcsög.

lobaszopiatej 2011.03.29. 15:40:51

@Bokortalan Lajtalan: saccra 10 éves kis hülyegyerek lehetsz de nem baj, még van időd megtanulni a nyelvet és akár köztárs. elnök is lehetsz

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 15:41:09

@Tíz:59: "meg mondtam" egybeírandó, buzigyerek.

Pong 2011.03.29. 15:43:38

@Bokortalan Lajtalan:

Mellesleg négerezni szoktam. Azaz Arany János nyelvén: feketepákózni.

Tíz:59 2011.03.29. 15:44:33

@Bokortalan Lajtalan: Muhahaha
Ismét igazam lett,te tényleg egy barom vagy!
Szándékosan hagytam benne azt a bakit te paprika jancsi.!!!
Muhahahahaa

toxikus 2011.03.29. 15:45:53

látom a sok ösztönlény azt hiszi, hogy a trollkodás egyenlő a másik fél szidásával és a trágársággal. gz.

saklit 2011.03.29. 15:52:48

@Bokortalan Lajtalan: nahát! egy igazi hazafi vagy.. a románozással meg is lesz oldva Erdély és a Párcium autonóm törekvése.
Mellesleg úgy látom, neked már mindegy, csak valaki lepippantson. Ahhoz is gyenge vagy, hogy kiverd magadnak? Tartja is a mondás: Béna gyereknek anyja veri a f*szát..

Pong 2011.03.29. 15:52:49

@toxikus:

Welkám tu di intarwebz.

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 15:53:29

@Tíz:59: "nick-el" "nick nevük" "tünni" "irányitalak" és még sorolhatnám. Lásd be, hogy egy tehetségtelen szar vagy, legalább magadnak ne hazudj.

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 15:55:17

@saklit: MILYEN AUTONÓM TÖREKVÉS te libsi majom? VISSZACSATOLNI KELL.

saklit 2011.03.29. 16:02:57

@Bokortalan Lajtalan: úgy látszik nem jártál még Erdélyben, és nincsenek erdélyi ismerőseid, valamint a történelmet se nagyon ismered..
1. akiket én ismerek, inkább külön államot szeretnének. Igaz, hogy biztos van sok olyan is, aki inkább Magyarországhoz tartozna.
2. Erdélynek fejedelme volt a királyság korában is, tehát valamilyen szempontból külön álló terület volt.
3. nem vagyok libsi, de nem vagyok agymosott sem. élj a félinformációkból felépített demagóg világodban, és mindig gyűlölj valaki(ke)t. jó lesz.

magyar ember teli szájjal 2011.03.29. 16:06:16

Mi ez az orbitális szarság? Valamelyik szerkesztőségi gyakornok idióta unokaöccsét kirakták a nyitólapra? Rád hasonlítson egy bejegyzés, nem vagy te kicsit hülye, öcsi?

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 16:07:56

I.
Sötét a város, ráfeküdt az éj,
Más tájakon kalandoz a hold,
S a csillagok behunyták
Arany szemeiket.
Olyan fekete a világ,
Mint a kibérlett lelkiismeret.

Egyetlenegy kicsiny fény
Csillámlik ott fönn a magasban
Bágyadtan s haldokolva,
Mint a beteg merengõnek szeme,
Mint a végsõ remény.

Padlásszobának halvány mécse az.
Ki virraszt ott e mécs világa mellett?
Ki virraszt ott fönn a magasban?
Két testvér: a nyomor és az erény!

Nagy itt, nagy itten a nyomor,
Alig hogy elfér e kicsiny szobában.
Kicsiny szobácska, mint a fecskefészek,
S a fecskefészeknél nem díszesebb.
Kietlen, puszta mind a négy fal,
Azaz hogy puszta volna, ha
Ki nem cifrázta volna a penész,
S csikosra nem festette volna az
Esõ, mely a padláson át befoly...
Aláhuzódik az
Esõ vastag nyoma,
Mint gazdagok lakában
A csengetyûzsinor.
A lég olyan nyomasztó
A sóhajoktól s a penész szagától!
A nagy urak kutyái tán,
Amelyek jobb tanyához szoktanak,
Eldöglenének e helyen.
Fenyõfaágy, fenyõfaasztal,
Mely a zsibvásáron sem kelne el,
Az ágy lábánál egy vén szalmazsák
S az asztal mellett egy pár szalmaszék
S az ágy fejénél egy szuette láda,
Ez a szobának minden bútora.

Kik laknak itten?
A lámpa fáradt pislogása mellett
Küzd a homály és fény... az alakok
Mint álomképek el vannak mosódva
S a félsötétben félig rémlenek.
A mécs világa csalja a szemet?
Vagy e födél alatt lakók mind
Oly halványak valóban,
Oly kísértetszerûek?
Szegény család, szegény család!

Az ágy fejénél ûl a ládán
Csecsemõjével az anya.
Boldogtalan kis csecsemõ!
Rekedt nyögéssel szíja, szívogatja
Anyjának száraz emlejét,
S hiába szíja.
Az asszony elgondolkodik,
S fájók lehetnek gondolatjai,
Mert mint megolvadt hó a házereszrül
Sürûn omolnak könnyei,
Omolnak végig arcán
A kisded orcájára le...
Vagy tán nem is gondolkodik,
Csak megszokásból, öntudatlanúl
Szakadnak a könnyek szemébõl,
Mint a sziklából a patak?

Idõsebb gyermeke,
Istennek hála, alszik
(Vagy csak alunni látszik?)
A fal mellett a nyoszolyán,
Mely födve durva lepedõvel,
Amely alól kikandikál a szalma.
Aludj, kicsiny fiú, aludj,
S álmodj, aszott kezedbe kenyeret,
S álmad királyi lesz!

Egy ifju férfi, a családapa,
Az asztalnál sötét homlokkal ûl...
Tán e homlokrul árad a ború,
Mely a szobát betölti?
E homlok egy egész könyv, amibe
A földnek minden gondja van beírva;
E homlok egy kép, melyre miljom élet
Insége és fájdalma van lefestve.
De ott alatta a sötét homloknak
Két fényes szem lobog,
Mint két bolyongó üstökös,
Mely nem fél senkitõl,
S melytõl mindenki fél.
Tekintete
Mindig messzebb, mindig magasbra száll,
Mig elvesz ott a végtelenben,
Mint a felhõk között a sas!

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 16:08:49

II.
Csendes kivûl a nagy világ,
Csendes belûl a kis szoba,
Csak néha sóhajt kinn az õszi szél,
Csak néha sóhajt ott benn az anya.

A kisfiú halkan fölûl az ágyon,
Falhoz támasztva bágyadt tagjait,
S rimánkodólag, mintha temetõ
Földébõl jõne a hang, így susog:
„Apám, ehetném!
Erõködöm, hogy elaludjam,
Erõködöm, de el nem alhatom;
Apám, az éhség fáj, adj kenyeret,
Vagy csak mutasd meg, az is jólesik.”

„Várj holnapig, kedves kicsiny fiam,
Várj holnapig, holnap kapsz kenyeret,
Kakastejjel sütött fehér cipót.”
„Inkább ma száraz barna kenyeret,
Mint holnap lágy fehér cipót, apám,
Mert holnapig meghalhatok,
Meg is halok, tudom...
Olyan sokáig nem jön az a holnap.
Mióta mondod azt a holnapot,
S mindig ma van, mindig csak éhezem!
Vajon ha meghalunk, apám,
Ha sírba tesznek, éhezünk-e ottan?”

„Nem, gyermekem,
Ha meghalunk, többé nem éhezünk.”

„Ugy én ohajtom a halált, apám,
Kérlek, szerezz nekem koporsót,
Egy kis fehér koporsót,
Olyan fehéret, mint anyámnak arca,
Vitess a temetõbe
És tégy a föld alá...
A holtak olyan boldogok,
Mert nem éheznek õk!”

Ki mondja ártatlannak
A gyermeket?
Hol a tõr, hol van a kard, amely
Irtóztatóbb, gyötrelmesebb
Sebet vón képes ejteni,
Mint apja szívén ejtett
E gyermek ajaka?
Szegény apa!
Tartóztatá magát,
De könnye hirtelen kicsordult,
S õ arcához kapott
S azt megtörölte reszketõ kezével,
Azt gondolá, hogy meghasadt szivébõl
Feccsent reá a vér!

Õ a panaszhoz nem szokott, de most
Kitört belõle ellenállhatatlanúl:
„Oh ég, isten! mivégre alkotál?
Miért nem hagytál ott a semmiségben,
Amelybe lelkem testem visszavágy?
Vagy embernek miért teremtél
És mért adál családot,
Ha már azt nem táplálhatom
Saját véremmel, mint a pelikán?...
De állj meg ajkamon, szó,
Az isten tudja, mit cselekszik,
Magas tervébe nem lát a vak ember,
S kérdõre vonnunk õtet nem szabad.
Rákülde a tengerre engem,
Lelkembe tette az iránytût,
Amerre ez vezet, megyek. –
Nesze, fiam, nesze
E kis darab kenyér, egyél,
Edd jóizûn, ez a végsõ darab,
Holnapra szántam s ha most megeszed,
A jó ég tudja, holnap mit eszel.”

Mohó örömmel
Kapott a kisfiú utána,
Az ágyra visszaguggolt,
S oly jóizûen falatozta
Az istenadta száraz kenyeret,
Hogy csillogott belé szeme,
Mint két szerelmes szentjánosbogár;
S midõn a végsõ falatot
Lenyelte, ráborúlt az álom,
Mint völgyre a napalkonyat köde,
S lehajtá a párnára kis fejét,
S aludt, és álmodott mosolygó arccal...
Vajon mit álmodott, mirõl?
Koporsóról-e vagy kenyérrõl?

Álomba sírdogálta
Magát az anya is,
A másik mellé tette kisdedét,
Karjával mind a kettõt átölelte
S a nyoszolyának szélén úgy aludt.

A férfi fölkelt asztalától,
Az ágyhoz lépdegélt lábujjhegyen,
Megállt elõtte összefont karokkal,
És elgondolkodék:

„Végtére boldogok
Vagytok, szeretteim!
Az életet nem érzitek,
Levette vállaitokról az álom
E nagy súlyt, mit napestig hordotok,
Szegény, szegény szeretteim.
Én istenem, hát jobban szereti
Az álom õket, mint én szeretem, hogy
Ez tészi õket boldogokká,
Amikké én nem tehetem?
De hisz mindegy, elég hogy boldogok...
Aludjatok, kedveseim,
Aludjatok, jó éjszakát!”

Megcsókolá a három alvót,
Szentháromságát családéletének,
Áldásadólag terjeszté föléjök
Kezét (hogy e kéz mást nem adhatott
Nekik, mint puszta áldást!)
S helyére visszaballagott.
Még egy szelíd tekintetet
Vetett a népes nyoszolyára,
Egy oly szelíd, édes tekintetet,
Melytõl az alvók álmaikban
Rózsák és angyalok között mulattak,
Aztán kinézett ablakán,
Beléje nézett a sötétbe,
Nézett beléje oly merõen, mintha
Azt föl akarta volna gyujtani
Éjszakfényével lángoló szemének.

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 16:09:27

III.
Hol járhat e virasztó férfi lelke?
Minõ utat választott s kit keres?
Ott fönn bolyong azon magasban,
Hová csak õrültek s félistenek
Merészelnek s birnak fölszállani!

Ledobta a ház és nap gondjait, mint
Tojása héját a madár,
Kikelt s röpûl.
Az ember meghalt benne s él a polgár.
Ki a családé volt elébb,
Most a világé;
Ki három embert ölelt az imént,
Most milliókat ölel át.

Ott fönn csattognak lelke szárnyai,
Honnét a föld olyan parányinak
Látszik, mint a megégett
Papír hamván a szikra.
Sebes röptében ahogy elsuhant
Egy-egy csillagnál, ez megreszketett
A gyertyalángként, melyre ráleheltek.

Röpül, röpûlt.
Miljom s miljom mérföldnyire
Van egyik égitest a másikától,
S azok mögötte mégis
Oly hirtelen maradtak el,
Mint vágtató lovas mögött
Sürû erdõben a fák.

S midõn imár fölûl volt
A csillagoknak milliárdjain,
Elért... elért...
A mindenség végére tán?
Nem... a mindenség közepére!
S ott volt elõtte,
Ki kormányozza a világokat
Pillantatával,
Kinek valója fény,
S kinek szemébõl minden szikra egy nap,
Mit földek s holdak forganak körûl.

És szólt a lélek, az
Õs-szellem fényében fürödve,
Miként a hattyu fürdik
A tónak átlátszó vizében:
„Isten, légy üdvöz, légy imádva!
Fölszállott hozzád egyik porszemed, hogy
Elõtted leboruljon,
S elmondja: hû fiad vagyok, atyám!
Kemény pályára útasítál,
De én nem zúgolódom,
Sõt áldalak, mert azt mutatja ez, hogy
Szeretsz, hogy én választottad vagyok.
A föld lakói elfajultanak,
Eltértek tõled, rabszolgák levének...
Rabszolgaság, ez a bûnök szülõje,
A többi ennek apró gyermeke.
Ember hajol meg emberek elõtt!
Ki embertársának fejet hajt,
Az, isten, tégedet csufol!
Meg vagy csufolva, isten, ott a földön,
De ez örökké nem maradhat így,
Dicsõségednek helyreállni kell.
Egy éltet adtál énnekem, atyám,
S én azt szolgálatodra szentelem.
Mi lesz a díj? vagy lesz-e díjam,
Nem kérdezem;
A legroszabb rabszolga is kész
Fáradni, hogyha megfizetnek érte.
Én díjkivánat, díj reménye nélkül
Fáradtam eddig, s fáradok tovább is.
De lesz jutalmam, s nagy jutalmam lesz
Azt látni majd, hogy embertársaim
Rabokból ujra emberek levének,
Mert én õket, bár vétkesek,
Vétkökben is fölötte szeretem.
Adj, isten, adj fényt és erõt nekem,
Hogy munkálhassak embertársimért!”

Igy szólt a lélek,
És visszaszállott a nagy égbõl
A földre a kicsiny szobába,
Hol elzsibbadva várta õt a test.

A férfiú fölrezzene,
Hideg futott át tagjain,
Veríték folyt le homlokán...
Nem tudta, ébren volt-e eddig,
Vagy álmodott?...
Ébren volt, mert elálmosodni kezdett,
Nehéz pilláin ûlt az álom.
Fölszedte fáradt tagjait,
És vánszorogva vitte
A földön fekvõ szalmazsákra.

Ki fönn az égben járt imént,
Ottan hever most durva szalmazsákon!
Mig a világ hóhérai
Selyempárnákon nyugszanak,
Õ, a világnak jótevõje,
Darócon hentereg.
De íme végsõt lobban a mécs,
Kialszik bágyadt élete,
S kivûl az éj mindegyre oszlik,
Mint a tovább-tovább adott titok,
S a hajnal, a vidám kertészleány,
Rózsákat szór a ház kis ablakára
S rideg falára a szobának,
S a fölkelõ nap legelsõ sugára
Az alvó férfi homlokára száll,
Miként egy arany koszorú, miként egy
Fényes meleg csók isten ajakárul!

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 16:10:08

IV.
Ki vagy, csodálatos teremtmény,
Ki vagy te, férfiú?
Lelked ruhája
Csillagsugárból szõtt fényes palást,
És testedet
Kopott rongyok fedik.
Családod éhes, éhes vagy magad,
S vasárnapod van,
Ha lágy kenyér kerûl véletlenûl
Abrosz nélkûli asztalodra,
S mit a tiéidnek s magadnak
Nem bírsz megszerzeni,
A nagyvilágot
Törekszel boldogítani.
Az égbe van szabad bejáratod,
S ha úri ház elõtt kopognál,
Az ajtót bézárnák elõtted;
Az istennel társalkodol,
S ha nagyurat szólítanál meg,
Nem állna szóba véled.
Az embereknek
Egy része szent apostolnak nevez,
A másik rész pedig
Szentségtelen gonosztevõnek.
Ki vagy? kitõl van származásod?
Büszkén neveznek-e szülõid
Fioknak, vagy szégyenre gyúlad arcok
Nevednek hallatára?
Min születél? ponyván vagy bársonyon?
Elmondjam a történetet,
E férfi életét?
Elmondom azt... ha festeném,
Ugy festeném le, mint egy patakot,
Mely ismeretlen sziklából fakad, mely
Sötét szük völgyön tör keresztül,
Hol károgó hollók tanyáznak,
Minden nyomon egy kõbe botlik,
S örök fájdalmat nyögnek habjai.

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 16:10:56

V.
Az óra nyelve éjfélt hirdetett.
Kegyetlen téli éj vala,
A téli éjszakák két zsarnoka
Uralkodott:
A hideg és sötétség.
Födél alatt volt a világ,
Ki is kisértené az istent
Ilyenkor szabad ég alatt?

Az utcák, melyeken nem régiben
Tolongva járt az embersokaság,
Üres-puszták voltak, mint a meder,
Melybõl kiszáradt a folyó... a
Népetlen utcákon csak egy
Õrült bolyongott,
A fergeteg.
Nyargalt az utcákon keresztül,
Mikéntha ördög ûlne hátán,
És lángsarkantyút verne oldalába.
A háztetõkre ugrott föl dühében,
És besüvített a kéményeken.
Tovább rohant s teli torokkal
Ordítozott belé a
Vak éj siket fülébe.
Aztán a fellegekbe markolt,
Rongyokra tépte éles körmivel,
S reszkettek a megrémült csillagok,
S a felhõdarabok között
Idébb-odább hömpölyge a hold,
Mint a holt ember a hullámokon.

Egy pillantás alatt
Lélekzetével ismét
A felhõket tömegbe fujta,
És a magasból lecsapott a földre,
Mint prédájára a rablómadár,
Egy ablak tábláját ragadta meg,
Megrázta és sarkábul kifeszíté,
S midõn mély álmokból a bennlakók
Sikoltva fölriadtak,
Elvágtatott õ rémesen kacagva.

Népetlen a város... ki járna ily
Idõben kinn?... és mégis, mégis ott egy
Élõ alak... vagy kísértet talán?
Járása olyan kísértetszerû.
Errébb jön, errébb, már látszik, hogy asszony,
De a sötétség titka, hogy
Koldúsnõ-e vagy úri hölgy?
Körültekint leselkedõleg,
Amott a bérkocsit pillantja meg,
Tolvajléptekkel hozzásompolyog,
A kocsis alszik a bakon,
Halkan kinyitj’ a hintó ajtaját,
És lop talán? ellenkezõleg
Belétesz valamit, becsukj’ az ajtót,
S elillan, mint a gondolat.

Nyílt nemsokára a kapu,
Kijött egy asszonyság s egy úr,
Beûlnek a hintóba, a kocsis
Indítja lovait, rohan...
Ott benn nyögés, aztán sikoltás...
Az asszonyság sikolta föl,
Mert lábánál egy kisgyermek nyögött.
Elérte a hintó a célt,
Az úr s az asszonyság kiszáll,
S az asszony így szól a kocsishoz:
„Nesze a díj, fiú,
S itt benn kocsidban a borravaló,
Egy szép kis gyermekecske,
Viseld gondját, mert isten adománya.”
Igy szólt az asszony s ment az úri pár.

Szegény kisded te ott a kocsiban!
Miért kutyának nem születtél?
Ottan lett vón neveltetésed
Ez asszonyság ölében,
Eltáplált volna gyöngédgondosan;
De mert ember lettél és nem kutya,
Az isten tudja, milyen sorsra jutsz!

A bérkocsis fülét, fejét vakarta,
S imádkozott-e vagy káromkodott,
Nem tudni, csak hogy morgott valamit.
Az istenáldás nem tetszett neki.
Gondolkodék, mit tégyen e kölyökkel?
Ha elviszi haza,
Otthon a gazda majd fejéhez vágja,
S kidobj’ az ajtón mindkettõjöket.
Nagy mérgesen csap a lovak közé,
És hajt keservesen.

A külvárosban egy szurtos lebujban
Mulatnak még, a lámpafénytõl
Piroslik ím az ablak,
Mint az iszákos ember orra.
A bérkocsisnak sem kellett egyéb,
Az istenáldást odatette szépen
A kocsma küszöbére, s ment.

Alighogy elhordá magát,
Jó éjszakát mond ott benn társinak
Egy részeg cimbora,
S amint kilép a küszöbön,
Olyat botlik, hogy képivel
Barázdát húz a megfagyott havon.
Teremtettéz a tisztes férfiú,
Hogy méltósága ilyen pórul járt.
„Az a küszöb nõtt tennap óta,”
Ugymond, „tennap nem volt ilyen magas,
Ha ily magas lett volna, tennap is
Meg kellett volna botlanom,
De én tennap meg nem botoltam,
Pedig nem ittam kevesebbet, mint ma,
Mert én rendes pontos vagyok,
Mindennap egyformán iszom.”

Igy dörmögött, és föltápászkodék,
S indult és folytatá a dörmögést:
„Hiába is beszéltek, mert az a
Küszöb nagyobb, mint tennap volt, nagyobb;
Már ettül el nem állok, nem bizony.
Hisz mekkorát emeltem lábamon!
S mégis hogy jártam, szégyen és gyalázat.
Az a küszöb megnõtt, igen...
Vagy tán követ tett oda valaki?
Az meglehet, mert hej rosz a világ,
A gáncsolódást szörnyen szereti.
Rosz emberek, rosz emberek,
Követ gördítnek lábaim alá,
S lábam vakságát orrom bánja meg.
Csak az vigasztal, hogy a többi is,
Ha majd kijõ, rajt átbukik.
Kedvem vón ottan lesbe állani,
És nézni, mint potyognak el,
Mikor kilépnek, hehehe...
De mit beszélsz, vénember, mit beszélsz?
Hát illik ez,
Illik hozzád ily káröröm?
Nem, ez nem illik, s én ezennel
Azzal javítom meg magam,
Hogy visszamék, és elhajítom
Az ajtó mellõl a követ.
Tolvaj vagyok, s szükségnek esetén
Rabló is, és ha rákerûl a sor,
Az embert fõbe kollintom, de azt,
Hogy orrát így beverje,
Azt el nem birná lelk’isméretem”

És visszaballagott a jó öreg,
Hogy elhajítsa a gonosz követ.
Utána nyúl... csóválja... hah,
Milyen visítás!

Meghökken a vénember és
Tünõdve ekkép szól magában:
„A mennydörgõs mennykõbe is,
Ilyen kõ még nem volt kezemben,
Olyan puha s azonfölül sikít is!
Sikító kõ, ez furcsa egy kicsit.
Nézzük csak itt az ablaknál... hohó,
Hisz ez gyerek, valóságos gyerek.
Jó estét, kis öcsém
Vagy kis hugom... nem is tudom, mi vagy?
Hogy a manóba jutottál ide?
Megszöktél úgye szüleidtõl,
Te kis gonosztevõ!
De mit beszélek én megint,
Milyen bolond beszédek már ezek!
Hiszen pólyában van szegényke,
Talán épen ma született.
Vajon kik a szülõi?
Tudnám csak, vissza is vinném nekik.
De már ez mégis csak cudarság
Igy elhajítani a gyermeket, mint
Az elviselt bocskort, cudarság.
Ezt a disznók, de még
A rablók sem teszik.
Pólyája vén kopott ruha,
Szegény asszonynak gyermeke...
Hm, hátha gazdagé? s azért
Takarta anyja e rongyokba, hogy
Ne is sejthessék úri származását?
Ki tudja, nem tudhatja senki sem,
Már ez titok, s örökre az marad.
Ki lesz apád, szegény kicsi gyerek?...
Ki? én leszek!
Biz isten, az leszek, apád,
Miért ne? fölnevellek tisztesen.
Lopok számodra, míg tõlem telik, s ha
A munkából végkép kivénülök,
Számomra majd te lopsz. Ez így van,
Igy mossa egyik kéz a másikat.
Nagyon jó lesz. Most már törvényesebbek
Lesznek lopásim, kettõnkért lopok.
Majd még kevésbbé furdal
A lelkiismeret.
De a patvarba, még neked
Tej kell, biz a, tej... hóh, sebaj,
Hisz ott a szomszédasszony, épen
Tennap temette el kis gyermekét.
Majd fölvállalja õ a szoptatást,
Bizony föl ám, jó fizetésért
Elszoptatná az ördögöt magát is.”

Igy elmélkedve ballagott haza
A jó öreg. Keskeny sikátorok
Vezettek elrejtett lakához,
Mely földalatti pincelyuk vala.
A szomszédasszonyt fölveré
Álmábul ökle döngetésivel,
Mit a nyikorgó ajtón gyakorolt.

„Szomszédasszony, gyertyát, világot,”
Szólt a vénember, „gyertyát hirtelen,
A házat gyujtom fel különben.
Minek? minek? mit kérdezi?
Gyertyát, ha mondom, szaporán!
Igy... most egymásután
Szoptassa meg e gyermeket.
Hol vettem? ugy találtam,
Az isten áldott meg vele.
Hisz mindig mondtam én, hogy engem
A jóisten szeret. Szeret bizony
Jobban, mint a papok hiszik.
Hm, ez nagy kincs! magára bízom,
Szomszédasszony, viselje gondját,
De jobban, mint saját fiának.
Nevelje föl, neveltetési
Költségeit magamra vállalom,
Megalkuszunk, hiszen mi értjük egymást.
Igaz, hogy a pénz mostanában
Szüken terem, mert tudja ördög,
Az emberek mind százszemûek;
De én azért királyilag
Fogok fizetni, isten megsegít.
Hanem mondom, viselje gondját,
Ugy bánjék véle, mint szemfényivel,
Mert e gyermek vén napjaim reménye.”

Megalkuvának.
A félfagyott kisded fölmelegûlt
Az emlõn, mit szájába vett,
Amelybõl édesen szivá a
Keserü életet.
Csak egy napos még, s mennyit hánykodott már!
Mennyit nem fog hánykódni ezután!

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 16:11:48

VI.
Másnap korán az öregúr
A szomszédasszonyhoz kiváncsian
Bekukkantott, és szólt vala:
„Nos, hogy van a vendég? remélem, jól.
De itten egy kissé hüvös van,
Szomszédasszony, boszorkányadta,
Fûtsön be ... százszor mondjam-e,
Hogy a költség enyém? ... de úgy, igaz,
Fiú-e vagy lyány? még nem is tudom.”

„Fiú, szomszéd uram, fiú,
Olyan fiú õkelme, mint a pinty.”

„Annál jobb. Hét, nyolc esztendõ alatt
Olyan tolvaj lesz, mint a Krisztus;
Dicsõséges tolvajjá nevelem!
Szó ami szó, már ahhoz értek,
Hogyan kell a fiút nevelni,
Értek hozzá, mint senki más.
A vak Tamást is én neveltem,
Kit a minap kötöttek föl...
Ez volt a tolvaj! félszemû volt,
S mégis meglopta az ezerszemû
Istent is. – Kisfiam, ne félj,
Belõled sem lesz kontár, esküszöm.
De, szomszédasszony, tán nevet
Csak kéne adni néki, melyet
Hiressé tégyen a világ elött.
Mit gondol, angyalom,
Minek nevezzük? ... hadd lám csak, mi volt
Tennap? ... Szilveszter napja ... jó,
Legyen Szilveszter. Én a pap leszek,
Szomszédasszony lesz a keresztanya.
Kereszteljük meg, hogy nevét
Törvényesen viselje,
S legyen keresztyén, nem pedig pogány,
Hogy egykor el ne útasítsa
Szent Péter bátya a menny ajtajától.
Van víz ebb’ a fazékba’? ... van.
Emelje csak föl a fiút,
És hozza hozzám ... de megálljunk,
Hisz pap vagyok, hát reverenda kell ...
Ahol van egy zsák, azt kötöm nyakamba.”
Az öregúr a zsákot felköté,
Kezébe vette a fazék vizet,
S egész pompával s ünnepéllyel
Keresztelé meg a fiút,
És Szilveszter lett a neve.

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 16:12:35

VII.
Négy év haladt el,
És gyermek lett a csecsemõ,
Ott nõtt fel a sötétben
A föld alatt, a bûnnel
S férgekkel egy tanyán.
Nem szítta a menny tisztább levegõjét,
Nem látta a földnek szépségeit.
Élt, s olyan volt, mint a halott.

Az öregúrnak benne kedve telt,
Mert ész s ügyesség villant ki belõle,
Miként a tûzkõbõl a szikrák,
És gondolá az öregúr:
Szikrából támad a láng.

Alig négy esztendõs és már lopott
Gyömölcsöt a kofától, és kilopta
A vak koldús kalapjából a krajcárt.
Jó nevelõje minden csinjaért
Adott szép szót és kenyeret neki,
De egyszersmind megdöngeté, ha
Egész nap semmit sem lopott.
Azonban ez ritkán fordult elõ,
S az öregúr reményei
Szemlátomást növének,
S építé fáradatlanúl a
Jövõ szikláin a légvárakat,
És addig épité, mig egyszer
Ott fönn akadt a levegõben,
A jó öreg, a gondos nevelõ!
Akasztófára kellett jutnia,
Ki annál sokkal többet érdemelt.

A szomszédasszony ott vala
Fölmagasztaltatásán,
Látá, midõn a mester
Hurkot kötött nyakán, s õ
Nyelvét hosszan kiölté,
Mintegy csúfolva a világot,
Ki ilyen csúffá tette õt.
S midõn a cerimónia után
A szomszédasszony hazament,
A kisfiúhoz így szólt nyájasan:

„Most már az ördög elvihet, fiam; menj
Isten hirével a pokolba,
Mától megszûnt a fizetésem érted,
S magam költségén, nem kivánhatod,
Hogy itt hizlaljalak, mint a libát.
Jer, azt a szívességet megteszem,
Hogy kikisérlek a kapun. De
Ha visszajösz, a csatornába doblak.”

A kisfiú ezt a dolgot nem érté,
Némán engedelmeskedett.
Midõn becsukták az ajtót mögötte,
Még egyszer visszapillantott e zajra,
Aztán elindult s ballagott.

Ment, mendegélt
Egy utcából ki, a másikba be.
Ily hosszu útat még nem tett soha,
Uj volt elõtte minden, amit látott...
Szép cifra boltok, cifra emberek,
Bámulva állt, bámulva ment tovább.
S amint egy utcát elhagyott, a másik
Ott volt azonnal s így végetlenûl,
A városnak végét nem érte.

Sok bámulástul, sok menéstõl
Elfáradott a kisfiú,
Egy utcasarkon lekuporodott,
A szögletkõhöz támasztá fejét,
Átellenében tarka játékszerrel
Vigadt egy pár virgonc gyerek,
Azokra nézett, és mosolyga, mintha
Ott játszanék õ is velök,
És addig-addig nézte õket,
Míg szép lassacskán elaludt.

Aludt sokáig; egyszer
Azt álmodá, hogy két hegyes tüzes vas
Közelg feléje, mindig közelebb
Jött az szeméhez, hogy kisüsse ezt...
Nyöszörgött félelmében és
Kétségbeesve ébredett föl...
Az éj immár késõ vala,
Az égen csillagok valának és
Az utcákon nem voltak emberek,
Csak egy öreg banya
Állott elõtte
Merõ szemekkel,
Miktõl még jobban félt a kisfiú, mint
Álmában a tüzes vastól... oda-
Húzá magát a szögletkõhöz, hogy
Majd belapult feje
S rá sem mert nézni a banyára,
El sem mert nézni róla.

A vénasszony végigcirógatá
Arcát, s szólt hozzá oly szelíden,
Amint csak tõle telt:
„Hogy hínak, kisfiam?
Ki az apád, ki az anyád,
S hol laknak? majd elkísérlek haza,
Jer, addsza kezedet.”

„Nevem Szilveszter... nincs apám s anyám,
Nem is volt, úgy találtak engem,
És hazamennem többé nem szabad;
A szomszédasszony azt igérte:
Ha visszamék, a csatornába dob.”

„Hát jer velem, fiacskám,
Jer hozzám, én anyád leszek,
Gondos, szelíd anyád... jerünk.”
Kézen fogá a kisfiút az asszony,
Követte õt az aggodalmasan
S reszketve, szinte eszméletlenûl,
Nem tudva, hogy mi történik vele?

„Nézd, itt lakunk, fiacskám,”
Szólott otthon a vén banya,
„Az én lakásom e szoba,
Tied pedig a konyha lesz.
Nem fogsz magadban lakni... hej, kutyus,
Kutyus ne!... itt van... úgye szép kutya?
Ezzel tanyázol itten.
Ott a pokróc, elfértek rajta ketten,
Olyan jó ágy, hogy jobb se kell,
És a kutyus majd meleget tart,
Ne félj, nem bánt, jó kis kutya,
Látod, mily nyájasan tekint rád,
Hogyan csóválja farkát?
Mint testvérek fogjátok egymást
Szeretni, nem kételkedem.
Feküdj le mellé, s aludjál, fiam.
Ehetnél tán? adnék is vacsorát,
De már késõ van, látom alhatnál,
Aztán rosz is, kivált gyereknek, az
Alvás elõtti vacsora,
Mert tõle ördögökkel álmodik.
Feküdj le hát és aludjál, fiam.”

Ott hagyta õt a vén banya;
Félénken kullogott a
Pokrócra a kutyához,
S a pokróc szélén meghuzá magát,
Nem mert társához közeledni.
De a kutya
Hozzásimúlt barátilag,
Átcsillogott szeme
Az éj sötétségén, s e csillogás
Olyan szelíd, olyan testvéri volt,
Hogy bátorságot és bizalmat
Öntött a kisfiúba.
Egymáshoz egyre közelebb
És közelebb huzódtak.
Az eb szõrét simítgatá a gyermek,
S az ennek arcát nyalogatta,
Beszélt is véle a fiú, s az állat
Válasz gyanánt halkan nyöszörgött.
Meleg, forró barátságot kötöttek.

Másnap pediglen a fiúhoz
Igy szólt a vén boszorkány:

„Mostan figyelj rám, gyermekem,
Képzelheted, hogy ingyen
Nem tartalak,
Mert ingyen a Krisztus koporsaját
Sem õrizék.
Dolgozni fogsz, mert írva van:
Aki nem dolgozik, ne is egyék.
Azonban dolgod könnyü lesz,
Valódi kiskirályság...
Koldulni fogsz, mást nem teszesz.
Én a munkát már restelem,
Mert elhíztam nagyon,
S elûznek, hogyha koldulok,
Elûznek a kegyetlen emberek.
Te fogsz koldulni hát helyettem,
Te rajtad szánakozni fognak,
S megajándékoznak, fiam.
Azt mondod majd, hogy árva vagy,
Apád most halt meg, és anyád
Honn fekszik éhen s betegen.
Én a távolban lesni foglak,
S vigyázok rád, azért te is vigyázz,
Különben nem lesznek jó napjaid,
Becsûletemre mondhatom.
Én nagyon jó vagyok, ha jó vagyok,
De nagyon rosz vagyok, ha rosz vagyok,
Ezt írd fejedbe és szivedbe,
Kedves fiam.
Koldúlni fogsz mindenkitõl,
Kinek jobb a ruhája, mint tiéd,
És ilyet eleget találsz, ne félj.
Elõre nyujtod kezedet,
Oldalra hajtod fejedet,
Fel- s összehúzod a szemöldököd,
A szádat le fogod biggyeszteni,
S szemed megnyálazod,
És ugy rimánkodol
Beteg anyád s az isten szent nevében.
Megértettél-e, gyermekem?
Ha meg nem értél, ujra magyarázom,
S ha szó után egyáltalában
Meg nem tanúlod ezt a tudományt,
Bottal verem beléd.”

A gyermek állitá, hogy
Mindent tud s nem felejti el.
Az asszony elpróbáltatá vele
A jelenést és elcsudálkozott a
Fiúnak mesterfölfogásán.

„Aranybányát találtam
Benned, fiacskám, hihihi!”
Vigyorgott a boszorkány,
„Valódi grófi életünk lesz,
Valódi grófi életünk!
Lássunk mindjárt az aratáshoz...
Ehetnél? majd ha megjövünk, fiam,
Akkor jóllakhatol.
Neked különben nem szabad sokat
Enned, mert mint én elhizol,
Aztán elillan a nyúl,
S üthetjük bottal a nyomát.
Kövér koldusnak
Soványan jár az alamizsna.”

Egy népesebb utcába mentenek,
Ott a banya
Kiállitá a gyermeket,
S õ egy közel csapszékbe tért,
És onnan kandikált ki,
S ahányszor a fiú kezébe
Dobának valamit,
Fölvette a pálinkás poharat,
Egyet kortyantott és vigyorgott.

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 16:13:28

VIII.
Egyik nap úgy folyt, mint a másik.
Koldúlt és koplalt a fiú;
A vén banyának gondja volt reá,
Hogy el ne hízzék valahogy szegényke.
Koldult és koplalt, e kettõt tudá
Az életbõl s nem egyebet.
Elnézte sokszor,
Midõn játszottak gyermektársai,
Nézett rájok merõen,
S gondolta, milyen jó lehet
Az a játék, az az öröm!
S elméje napról-napra érett,
S érezni kezde, érezé,
Hogy õ boldogtalan...
Két évet élt már át a koldulásban.
Nem volt többé szükség reá,
Hogy megnyálazza szemeit,
Gyakorta telt meg az könyûivel.

Egyetlenegy barátja volt,
Ki nyájasan nézett reá,
Kit szeretett, ki õt szerette,
S kivel megosztá
Sovány falatjait,
Amelyeket otthon kapott,
S amelyeket a városban talált...
Ez egy barátja a kutya,
Mely hálótársa volt.

Mint vágya hozzá, hogyha reggelenként
Elhagyta õt, s ha este hazament,
Minõ örömmel volt vele!
A vén anyó már irígyelni kezdé
A barátságot, amelyet kötének,
Irígyelé, hogy a kutya
A gyermeket jobban szerette, mint õt,
És sokszor megveré, s midõn az állat
Fájdalmában keservesen vonított,
A gyermek sírt, zokogva sírt.
És a vénasszony elkergette végre
A háztul a jó állatot,
Több ízben elkergette, de
Az visszajött mindannyiszor,
S a kisfiúhoz mindig nyájasabb lett.

Igy élt a gyermek. Már hat éves volt,
S átélte hat századnak nyomorát
És néhány percnek árva örömét.
Ott állt egy utca szögletében egyszer,
S didergett... késõ õszi este volt.
Sár volt az utca, s köd a sár felett,
Nehéz komor köd, s õ a sárban ködben
Mezítláb és hajadonfõvel állt,
S az elmenõkhöz nyöszörögve
Nyujtotta sárga kis kezét.
Ugy ment be hangja a szivekbe,
Miként egy égõ fájdalom,
Mint a harang szava,
Mely haldokló ember számára szól.

Egy vén mogorva úr
Megállt mellette s hosszan nézte õt,
Hosszan, merõen, átfuró szemekkel.
A gyermek elszaladni készült.
„Megállj!” morgott reá az úr.
A gyermek állt s moccanni sem mert,
S az úr kérdé: „vannak szülõid?”

„Va...” azt akarta mondani,
Van anyja, aki éhezik s beteg,
S most halt meg apja,
De e mogorva úr elõtt
Nem mert hazudni,
Torkán akadt a szó, azt gondolá,
Hogy ez mindent tud, és így válaszolt:
„Nekem szülõim nincsenek,
Vagy nem tudom, hogy vannak-e?
Mert én talált gyermek vagyok.”

„Kövess tehát,” szólt a mogorva úr,
S utána indult a fiú.
A vénasszony kilépett rejtekébõl,
És rákiáltott: „itt maradsz,
Hazug kölyök!...
Ez a fiú az én fiam, uram!”

„Nagyságos úr”, rimánkodott a gyermek,
„Nagyságos úr, én nem vagyok fia.
Mentsen meg engemet, vigyen magával,
Az isten s a szentek nevére kérem!
Meguntam már a koldulást;
Az õ számára kellett kéregetnem,
És engemet koplaltatott,
Hogy csak minél rosszabb színben legyek,
Hogy szánakozzék rajtam, aki lát.
Oh istenem, most is hogy éhezem!”
Igy szólt a gyermek, a mogorva úrra
Fölnéze, s esdeklõ szemébõl
Könny folyt le, könnyek zápora.

Oh gazdög, oh te istentagadó,
Te ördögfának makkja te!”
Rivalt a vén boszorkány a fiúra,
„Te bocskortalpra sem méltó pofa,
Te hazugság kalásza,
Te minden rosz, te semmi jó!
Még hogy nekem koldult, uram fia,
Mikor halálba szégyenlem magam,
Ha kéreget, s e rosz szokása megvan,
Mihelyt elforditom szemem,
És hányszor vertem már meg érte,
Hogy ilyen szégyent hoz reám!
Szegény vagyok, de koldulásra
Nincsen szükségem, mert elélek
Becsûletes munkám után.
És még hogy én õtet koplaltatom!
Én! a legjobb falatokat
A szájamtól szakítom el,
S belé tömöm!
De mindez hagyján... még meg is tagad.
Nem fáj a szíved, te puruttya lélek,
Te csúf poronty, anyádat megtagadni,
Szülõanyádat? hogy ki nem szakadt e
Szóval belõled a lép és tüdõ
S a májad és a zúzád?
A földön sincs jobb nagyanya,
Mint én vagyok, s õ ily rosz unoka!
De már nincs messze az itélet...
Saját tulajdon anyját
Tagadja meg a gyermek,
Édes szülõjét!”

Ennyit darált a vén malom
Egy lélekzés alatt;
Itt a mogorva úr
Szóhoz jutott s szólt:
„Elég már a komédiából,
Különben e bottal némítlak el,
Undok szipirtyó!
Részeg vagy, mint a csap;
Ha kijózanodol,
Jõj hozzám a keresztlevéllel,
(Ott ama nagy házban lakom,)
S a gyermeket elviheted,
De csak ha a keresztlevéllel jõsz.
És most hordd el magad... s te
Kövess, fiú.”

És a fiú követte az urat,
Koronként vissza-visszanézett,
Azt képzelé, hogy a banya
Már nyúl utána s galléron ragadja;
De az nem mert közelgeni,
Ottan maradt állóhelyében,
Csak öklével fenyegetõzött,
S forgatta égõ szemeit, mint
A kovács a tüzes vasat.

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 16:14:30

IX.
Jobban lett dolga a fiúnak.
Nem kellett többé lopnia,
És nem kellett koldulnia,
Milyen boldogság, mily jótétemény!
Csak néha szállt az aggalomnak ölyve
Föléje: hátha a boszorkány
Elõjön a keresztlevéllel,
Mi lesz akkor megint belõle?...
És néha szállt a bú galambja
Föléje, ha eszébe
Jutott a hû kutya,
A hálótárs és a barát.
Ennek kedvéért gyakran szinte kész volt
A vén banyához ismét visszamenni,
S koldúlni, csakhogy együtt legyenek.
Gyakorta álmodott felõle,
Álmodta, hogy ölelte a kutyát,
S ez nyalta képét és kezét,
S midõn fölébredt, s társát nem lelé,
Elkezdett sírni s hosszan sírdogált.

Midõn hazaért a fiúval a
Nagyságos úr, átadta õt a
Cselédségnek. Kitisztiták õt
A régi szennybõl, mely reánõtt,
És régi rongyai helyett
Kapott szép uj ruhát.
Mily jólesett neki!
Azt vélte, eddig nem is élt,
Azt vélte, hogy most született.
Ekkor magához hívatá
Az úr, és így szólt szigorúan:

„Fiú, e gyermek itt fiam, te õt
Nagyságos úrfinak hivod,
Õ lesz parancsolód,
S te szót fogadsz neki,
Õ lesz az úr, te léssz a szolga.
Egyéb dolgod nem lesz, mint szót fogadni,
De ennek pontosan tégy eleget.
Minden szem-intés egy parancsolat;
Ha teljesíted, nem lesz semmi baj,
Lesz enned, innod és ruhád...
Ellenben ócska rongyodat,
Amelyben fölfogadtalak,
Nyakad közé akasztatom,
Aztán mehetsz a nagyvilágba
S koldulsz, mint eddig koldulál.”

Szolgált az árva gyermek a
Nagyságos úrfinak,
Mögötte ment, mögötte állt,
Mindég árnyéka volt,
És leste ajka mozdulását,
S alig volt a parancs kimondva,
Midõn már teljesûlt is,
S a jó fiú
Mégis mennyit nem szenvedett!
Mert a nagyságos úrfi
Oly gazkölyök vala,
Amilyenek rendesen a
Nagyságos urfiak.
Érezteté, hogy õ az úr,
Érezteté minden nyomon.
Ha száját a leves megégeté,
Kis szolgáját üté pofon;
Ha nem köszönt más nékie,
A kisfiú fejérõl
Ütötte le a kalapot,
És ennek markolt üstökébe,
Ha a fésû beléakadt hajába,
S nem volt olyan csín, oly gonoszság,
Mit rajta el nem követett,
Mihelyt eszébe jut vala.
Lábára lépett készakarva,
Aztán ellökte, hogy mért áll az utban?
Sarat kent rá, s aztán nyakon veré,
Amért oly tisztátalan,
Szemébe önté a vizet, s ha sírva
Fakadt rá, mazna fattyunak nevezte.

Sok szenvedése volt szegény fiúnak,
És napról-napra többet szenvedett,
De tûrte békén bajait,
Tûrt elszántan, miként egy férfiú,
Kiben magas lélek lakik.

S mivégre tûrt, miért el nem hagyá
Kínos helyét, mint gyakran volt eszében?
Ha tudnátok, miért maradt!

Nem a jó étel és a jó ruha
Csalá õt vissza, hogyha útnak indult,
Hogy elbujdossék a széles világba;
Nem volt õ olyan, mint a tyúk vagy a lúd,
Mely elbarangol, s ha megéhezik,
Jóllakni ismét visszamegy helyére,
Mig ellenben a csalogány s pacsírta,
Ha megnyílt börtönének ajtaja,
Ott hagyva a kész és jó eledelt,
Elszáll örökre s megelégszik azzal,
Mit kinn a szabadban talál.

Igy érezett a kisfiú,
Mint e szabadba vágyó madarak,
S mégis maradt, mint a tyuk és a lúd,
S ha indult, ismét visszatért.
Mi csalta vissza õt?
A tanulás.

Az úrfi mellett eltanulgatott.
Ott állt mögötte észrevétlenûl,
Könyvébe kandikált,
S a nevelõ minden szavára
Figyelmezett,
S mit egyszer megtanúlt,
El nem feledte.
Elõbb tudá az írást-olvasást,
Mint a nagyságos úrfi.

És amint szaporodtak évei,
Azokkal szaporodtak
Isméreti,
Mint a szarvas szarván az ágak,
S õ büszke kezdett lenni rája,
S ha a nagyságos úrfi
Bolondokat beszélt szokás szerint,
Kijobbitá magában,
S mosolyga a badar beszédeken.

S a nevelõ elõtt
Nem tûnt el észrevétlen
A szolga fensõsége
Az ifju úr fölött,
S ha nem tudá
Leckéit a tanítvány,
Azzal piríta rá,
Hogy a szolgával mondatá el,
Ki azt hallás után tanulta meg.
Becsûletére vált ez a fiúnak,
De nem vált örömére, erre nem,
Mert a kevély nagyságos úrfi
Mindannyiszor keményen
Lakoltatá, hogy õt megszégyeníté.
Naponta új és durvább üldözések
Jutottak a szegény fiúnak,
És õ naponta jobban érezé
A szenvedett méltatlanságokat,
S most már, ha megüté az úrfi õt,
Nem teste érezé, de lelke,
Pirúlt, de nem mivelhogy fájt neki,
Hanem mert szégyenlé magát.

Tizenhat esztendõs vala.
Minden nap egy-egy sugarat lövelt
Elméje oszladó ködébe,
S minden sugár egy-egy betû volt,
És ilyen írat lett a sok betûbõl:
„Mi jognál fogva vernek itten engem?
Mi joggal bánt embert az ember?
Különbnek alkotá az isten
Az egyik embert, mint a másikat?
Igazságosnak hirdetik az istent,
Ha igazságos, úgy azt nem tehette,
Úgy minden embert egyformán szeret.
S én többé tûrni nem fogok,
Akármi lesz belõlem.
Táplálatot, ruhát, szállást kapok,
De én ezért szolgálom õket,
S ezzel leróva a jótétemény.
Dolgoztathatnak, erre van jogok,
De a verésre nincs.
Még egyszer fognak csak megütni,
De többször, istenemre, nem!”

Ugy is lett. Elsõ alkalommal
(És várni erre nem kellett sokáig)
Midõn az úrfi rá kezét emelte,
Ekkép kiálta föl:
„Megálljon ön!
Ne bántson többet, mert úgy visszavágom,
Hogy megsiratja holta napjaig.
Elég soká voltam kutya,
Kit verni rúgni lehetett,
Eztán ember leszek,
Mert ember ám a szolga is!
Megvallom, itt jótéteményt
Rakott egy kéz reám,
De más kéz azt bottal veré le rólam,
És eszerint
Nem tartozunk egymásnak semmivel.”

Az úrfi e szokatlan szókra
Elképedett, megmerevûlt,
S tajtékot turva ekkép orditott:
„Hah szolgafaj! hah lázadó gazember!”

És a fiú így válaszolt,
És hangja megvetõ volt:
„Hm, szolgafaj? ha már a születést
Vesszük, talán az én apám
Különb úr volt, mint minden ivadékod,
S hogy eldobott magától,
Az õ hibája, nem enyém,
S ha minden úr ilyen roszlelkü, mint te,
Jól is tevé, hogy eldobott,
Mert úgy ennek köszönhetem, ha
Becsûletes ember leszek.
És lázadó?... ha lázadás az,
Midõn az ember érzi és kimondja,
Hogy õ is ember, mint akárki más,
Ugy büszkén mondom: lázadó vagyok.
S tudnám csak mindazt, amit érezek,
Ugy, amint érezem, kimondani,
Föllázadnának milliók velem,
S reszketne a világ,
Mint Spartacustól Róma reszketett,
Midõn eltépett láncaikkal
Verték falát a gladiátorok! –
Nagyságos úrfi, isten önnel,
Mi együtt többé nem maradhatunk,
Én önnel mint ember beszéltem,
És hogyha egyszer már
A szolga emberré emelkedik,
Éhen hal meg vagy a bitófán,
De többé szolga nem lesz!”

Ezzel megfordult és kiment,
Örökre ott hagyá a házat,
Hol gyermeksége úgy uszott el,
Mint a virág az iszapos patakban.

Amerre látott, arra indult,
Ment a világba céltalan.
Az ifjuság fölgyúladott szivében,
Ugy égett, mint a fölgyúlt város ég,
Amelyre ráfúj a viharnak
Süvöltõ óriása;
S e lángokban milyen csudálatos
Mesés képek keletkezének!
S lelkét e lángok ugy megedzék,
Mint a hámortûz a vasat.

A város végén utolérte õt
Az úrfi nevelõje.
Alig lélekzett a jó férfiú.
Sokat futott, hogy utolérje.
Kiverte arcát a veríték,
Törölgeté minduntalan,
Miközben a fiúval így beszélt,
S beszédiben
Nem volt nagyon sok összefüggés:

„Ne, tedd el ezt a pénzt, fiam,
Nekem egy évi jövedelmem,
Tenálad eltart évekig,
Ha jól gazdálkodol.
Nagy ember lesz belõled,
Én mondom azt neked.
Dicsõbb fiút még nem láttam tenálad.
Én szórul-szóra érzem azt, amit te,
De sohasem mertem kimondani.
Féltem tõled s bámultalak,
Midõn beszéltél.
Az isten áldjon minden szavadért.
Tanácsolom, parancsolom,
Igen, parancsolom, fiú, hogy
Tanúlj, végezd az iskolákat,
Különben én
Megátkozlak s megvér az isten.
Te nem magadnak születél,
De a hazának, a világnak.
Azt mondom néked, hogy tanúlj,
Amit különben
Nem is kén mondanom,
Hiszen te ugy szeretsz tanúlni.
És most az isten áldjon meg, fiam,
Légy szerencsés, élj boldogúl,
S emlékezzél meg rólam is koronként,
De ha tanácsomat nem fogadod,
Akkor felejts el engemet.”

Lehajlott a fiú,
Hogy megcsókolj’ a jó ember kezét,
De õ nem engedé, sõt a fiút
Megölelé s arcát csókolta meg,
S úgy távozott könnyes szemekkel.
Mily jólesett ez a fiúnak,
Szegény fiúnak milyen jólesett!
Ez volt az elsõ szeretet,
Mellyel találkozott.
Tizenhat évig kellett élnie
S kínlódnia,
Mig oly emberre akadott,
Ki nem taszítá el magától,
Ki megölelte õt!

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 16:15:18

X.
Kiért a városból az ifju.
Midõn kiért a szûk falak közûl,
Azt gondolá: börtönbõl szabadúlt,
S mohón szivá a tiszta léget,
Az isten legdrágább ajándokát,
Melytõl a láb erõt kap és a
Léleknek szárnya nõ.

Egyszer sokára visszanézett,
Nagyot haladt már, messze volt a város,
A házak összeolvadának
Egymással, és a barna tornyokat
Elnyelte félig a távol köde,
S méhdongás volt az ezerek zaja.
Az ifju biztatá magát:
„Tovább, tovább,
Semmit ne halljak és semmit ne lássak
Onnét, hol eddig éltem,
Ha életnek mondhatni éltemet.”
S ment, mint aki ostorhegyet fut.

S midõn végkép eltünt a város,
S ott álla õ a végtelenben,
Szabadnak akkor érzé csak magát.
„Szabad vagyok!” kiálta föl,
„Szabad vagyok!”
Többet nem mondhatott,
De könnyei beszéltek,
S jobban mondták el érzeményeit,
Mint nyelve mondta volna.
Oh milyen érzés, milyen gondolat,
Midõn az ember elõször szabad!

És ment az ifju, egyre ment,
Amerre szép táj csalta, arra
Irányozá lépéseit.
Megbámulá a síkot és hegyet,
A sík mezõt és a hegy erdejét
És mindent, ami csak szemébe tünt,
Mert minden oly új volt elõtte,
Elõször látta a természetet,
A természet szépségeit.

És ott a rengetegben,
A fellegekbe
Ágaskodó bércek között,
Ahol mennydörgés a folyam zugása
S a mennydörgés itéletnap rivalma...
Vagy ott a puszták rónaságán,
Hol némán ballag a csendes kis ér,
S hol a bogárdöngés a legnagyobb zaj...
Ottan megállt az ifju,
Körültekintett áhitattal,
S midön szemét s lelkét meghordozá
A láthatár fönnségein,
Erõt vett rajta egy szent érzemény,
Letérdepelt s imádkozék:

„Imádlak, isten; most tudom, ki vagy?
Sokszor hallottam és sokszor kimondtam,
De nem értettem nevedet.
A nagy természet magyarázta meg
Hatalmad és jóságodat...
Dicsértessél, dicsértessél örökre!
Imádlak, isten; most tudom, ki vagy?”

Amerre csak ment, mindenütt
Oly szépnek látta a természetet,
De benne mindenütt az embert
Olyan boldogtalannak;
Nyomor s gazság gyötörte mindenütt.
Azt kezdte észrevenni,
Hogy õ nem a legszerencsétlenebb,
És fájt nagyon neki,
Hogy vannak nála szánandóbbak is.
Mindig kicsínyebb lett elõtte
Saját baja,
Mig végre végkép elfelejté,
S nem látta és nem érezé azt,
Csak a mások baját,
És homlokát a hideg kõre tette,
S forró keserves könnyeket sírt.

Pong 2011.03.29. 16:29:11

Ok, hát a Flood eléggé 2001, kedves barátom, még 11 évesek is irtóznak ettől.

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 16:32:31

XII.
A gyermek ifjuvá lett
S az ifju férfivá.
Esztendõ esztendõ után
Jött a földet meglátogatni,
S bucsút sem véve távozának.
Õt sem kerûlték ki az évek,
Elment hozzája mindenik,
S nyomott hagyott arcán, szivén.

Túl volt immár az iskolákon,
Régen kijárta azokat,
És benn volt a világban,
Az életben, az emberek között,
Hol minden lépten meglökik az embert,
S minden lökés egy darabot töröl le
A lélek zománcából
S az orcának szinébõl.

Be másnak látta e világot,
Mint amilyennek képzelé!
Naponta kisebbnek tetszett elõtte,
Mélyebben sûlyedettnek
Az ember, akit isten
Saját képére alkotott,
Az ember, akinek szemével
A napba kéne néznie,
És e helyett a porba néz,
Mikéntha férgeket keresne,
Hogy tõlök a csuszást tanulja.
És mentül kisebbnek tetszett elõtte
Az ember, annyival nagyobbnak
Látá a munkát, amire
Hivatva érezé magát.
De el nem csüggedett.
Tán oly parányit végzett, mint a hangya,
De mint az, olyan fáradatlan volt.
Szûk volt köre,
De e kört teljesen betölté
Lelkének fényivel.

Erkölcse, tudománya néki
Nevet szerzett még iskoláiban,
S midõn e pályát végezé,
Több úr hivá meg õt
Nagy s gazdag hívatalra
Ilyen kecsegtetéssel:
„Szegõdjél hozzám; szolga lész, igaz,
De ily urat szolgálni, mint én,
Dicsõség, és azért, hogy
Elõttem meghajolsz,
Elõtted ezren hajlanak meg.
Más dolgod nem lesz, mint ez ezreket
Nyúznod tehetséged szerint, s e
Könnyû munkából meg fogsz gazdagodni.”

Szilveszter megköszönté szépen
E könnyü munkát és így válaszolt:
„Azért, hogy énnekem
Szolgáim legyenek,
Én más szolgája nem leszek.
Én nem kivánom, hogy elõttem
Embertársim hajlongjanak,
De ne kivánja tõlem más se, hogy
Elõtte én hajoljak;
Nem ismerek nálam kisebbet
S nem ismerek nálam nagyobbat.
S a gazdagságot illetõleg, az
Nekem talán ingyen sem kellene,
Annál kevésbbé kell olyan nagy áron,
Hogy érte nyúzzak másokat!”
Ekkép szokott beszélni õ
Levett kalappal, de fölemelt fõvel.

El nem fogadta a nagy hívatalt,
De jöttek hozzá szegény emberek,
És meghivák õt falujokba
Jegyzõnek, és az ifju ment,
Ment örömest és boldogan.
S midõn elért a faluba,
S körülvevék õt a lakók,
Igy szólt hozzájok lángoló szemekkel:
„Üdvöz légy, nép! ugy nézz szemembe,
Tanítód és atyád leszek.
A bölcsõ óta mit vertek fejedbe?
Kötelességidet;
Én megtanítlak jogaidra!”

És teljesíté, amit ígért.
Nem a kocsmába jártak ezután
A munkavégzett gazdaemberek,
Mint jártak eddig világkezdet óta;
A faluház elõtt karéjba
Állottak, és az ifju jegyzõt
Hallgatták a vén emberek,
És jobban hallgaták, mint papjokat, mert
Papjoknál jobbakat beszélt.
S mit ott tanultak, elvivék haza,
És elbeszélték fiaiknak,
S a jegyzõ tiszteletben állt.

De két ház volt a faluban, mely
Az ifju apostol fejére
Átkot mondott áldás helyett,
Az a két ház, hol a pap és
Az uraság lakott,
A kastély s a parókia.
Naponta gyûlöltebb és rettegettebb
Lett e két házban a
Jegyzõ gazdálkodása,
S elpusztulását tervezék, mert
Látták, ha a jegyzõ marad,
Ugy õk pusztulnak el.

De volt fönn a kastélyban is
Egy lény, ki a nép emberét ugy
Tisztelte, mint a nép maga,
Kinek, midõn az õ dicséretét
Hallotta, jólesett,
Midõn pedig gyalázták, fájt neki.
Ki volt e lény, aki
Oly rosz világitásban is
Megismeré a kép becsét,
S felõle helyesen itélt,
Ki volt ez?... a kastély kisasszonya.
Ki is lett volna más!...
Dicsõ hely a hölgyek szive,
Önzés elõtt bezárva ajtaja,
Ha bejut is, csak lopva jut belé vagy
Erõszak által,
De nyitva áll mindennek, ami szép s jó,
S az üldözött igazság,
Ha mindenhonnan számkivetve van,
Végmenedéket ott talál.
Dicsõ, dicsõ hely a hölgyek szive!

Nem is sejté az ifju, hogy barátja,
Hogy pártfogója van
Ott fönn az úri lakban,
S olyan szép pártfogó!
Látá koronként a leánykát,
Midõn az végigsétált a falun
Vagy ablakából nézett a vidékre,
S ha látta õtet, hosszan elmerengett.
Ilyenkor egy csodálatos
Érzés szállotta meg szivét,
Mely hozzá igy beszélt:
„Az ember nemcsak polgár,
Egyszersmind ember is;
Mindig másoknak éljen-e
És sohase’ magáért?
Szegény fiú te, mikor élsz magadnak,
Lesz-e idõ, midõn magadnak élsz?
Te szétosztod mások közt lelkedet,
Lesz-e, ki néked adja lelkét
Vagy lelkének csak egy darabját
Vagy egy tekintetét csak, amibõl
Gyanítanom lehetne legalább,
Mi a boldogság?... oly szomjas szivem, hogy
Fölinna egy záport, s talán
Egy harmatcsepp sem hull reá soha!
Nyugodjál meg sorsodban, jó fiú,
Viseld békén a rideg életet;
Tégy másokat boldoggá, ha lehet,
S maradj magad boldogtalan.
Légy föld, amely gabnát terem,
Hogy mások learassák;
Légy lámpa, mely mig másoknak világit,
Tulajdon életét fogyasztja el.”

A jó vagy rosz sors ugy hozá magával
Egyszer, hogy a leányka véle
Találkozott és szóba állt.
Rövid volt a találkozás
És keveset beszéltek,
De attól fogva többször jöttek össze,
Véletlenûl-e vagy tán készakarva?
Sem a lyány, sem a ifju nem tudá.
És egyre hosszabbak levének
S bizalmasabbak a találkozások,
De önmagokról sohasem beszéltek.

Azonban egykor (fölhivá-e a lyány
Vagy csak magától nyílt meg kebele?
Eszébe nem jutott) az ifju
Elmondta életét.
Elmondta, mily magában áll a földön,
Hogy nincsen ember és nem volt soha,
Ki õt testvérnek vagy barátnak
Vagy gyermekének híta volna.
Elmondta, amint rá emlékezett,
Hogy egy tolvaj találta õt az utcán,
Aztán egy koldusnõ fogadta föl,
S aztán mint szolga, ugy nevelkedett;
Lopott, koldult és szolgált... így telék el
Gyermek- s ifjúkora.
Elmondta az irtóztató nyomort,
Mely gyermekévein feküdt,
S a lelki szenvedéseket,
Mik ifjuságát terhelék,
S mik a nyomornál még irtóztatóbbak;
S amint lenézett életébe, ez
Örvénybe, melybõl fölkapaszkodott,
Amelyben mint egy fekete vizû
Tengerszem, úgy állt kínja özöne:
Elszédült lelke, és szemébõl
A könnyek úgy rohantak,
Mint csatatérrõl a vert hadsereg...
És a lyány véle zokogott.

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 16:34:31

XIII.
Még ez nap a leány atyjával
Egy egészen más jelenése volt.
Fölhívatá a büszke földesúr õt
S megleckéztette irgalmatlanúl,
Amért jobbágyait
Tévutra vezeti,
És pártütõket, lázadókat
Csinál belõlök; s azzal végezé,
Ha még tovább is bujtogat,
El fogja csapni õt.

Méltósággal felelt az ifju:
„Uram, kikérem a leckéztetést,
Kinõttem már az iskolából,
De ahhoz szokva még ottan se’ voltam.
Ha vétkem van, ha lázitó vagyok,
Ott a törvény, az majd itél fölöttem;
Ha vétkes nem vagyok, mi joggal
Dorgál ön engemet?
És ami az ijesztést illeti,
Az elcsapástól meg nem ijedek;
Annyit mindenhol keresek,
Amennyibõl megélek.
De innen én el nem megyek,
Mert itt hasznosnak érzem magamat,
S ön, hogy elcsapjon engemet,
Nem fogja megkisérteni
Saját javának érdekében,
Mert vagy velem jön az egész falu
Vagy ön lesz, aki távozik...
Nem mondom ezt, miként fenyegetést,
Ugy mondom ezt inkább, mint jó tanácsot,
Ki a lakókat ismerem,
S tudom, hogy engem mennyire szeretnek,
És mit nem lesznek értem tenni készek.”
Igy szólt az ifju, meghajtá magát s ment.

Következõ vasárnapon
Õróla szólt a prédikáció,
Borzadva mondta a hiveknek a pap,
Hogy milyen istentagadó ez ember,
Istentagadó s lázitó!
S ha még tovább is tûrik õt magoknál,
El vannak veszve mind a két világon,
Mert amért lázitóval cimborálnak,
Legyilkoltatja õket a király,
S az istentagadó barátait
Halál után az ég be nem fogadja.
Intette, kérte õket, hogy
Javuljanak, míg van idõ,
Mig rájok nem jön a vész, az itélet.
Könnyezve kérte, hogy tekintsék földi
És másvilági boldogságukat,
Ne válasszák a halált és a poklot
Az élet és az üdvesség helyett!

Bõszülten hagyta el a nép
A templomot,
(Az isten és a béke házát)
S vadállatként rohant az ifjuhoz,
Kit tennap még atyjának nevezett,
S reáparancsolt: holnap ilyen tájig
Ha itt látják, tüstént agyonverik.

Beszélt az ifju, amint tõle telt,
Beszélt oly lelkesen, mint még soha.
Hiába. Ahol pap emelt szót,
Ott az igazság megfeszíttetik,
Az igazság szörnyethal ott. A pap
Minden szavára
Egy ördög áll elé,
S az ördög nem hatalmasabb,
De ékesebb szólásu, mint az isten,
S ha tettel gyõzni nem tud,
Tud elcsábítani. –
Káromkodó fenyegetéssel
Hagyá el az ifjút a nép.

Egy pillanatra meg volt lelke törve,
Kétségbeejtõ eszmék ültenek
Megnehezûlt fejére,
Mint a holttestre a hollósereg.
„Ez hát a nép!” kiálta föl,
„Ez hát a nép, amelyet én imádok.
Amelyért élek, s halni akarok!
Ilyen volt ezredév elõtt...
De semmi, semmi, ezredév után
Majd nem lesz ilyen; még most gyermek õ, kit
El lehet könnyen bolondítani,
Majd meg fog érni, férfi lesz belõle,
S épen mert gyermek, gyámolítni kell.
Nincs mit csodálni, õsidõktül óta
Azon valának papok és királyok,
E földi istenek,
Hogy vakságban tartsák a népet,
Mert õk uralkodni akarnak,
S uralkodni csak vakokon lehet.
Szegény, szegény nép, mint sajnálom õt,
S ha eddig küzdtem érte, ezután
Kettõs erõvel fogok küzdeni!”

Beállt az est, beállt az éj,
Utósó éje itt az ifjunak.
Ott a fasornak árnyékában áll,
S fölnéz a kastély amaz ablakára,
Amelybül a leány szokott kinézni.
De puszta most ez ablak,
Nincs ott virága, nincs ott a leány,
S az ifju mégis néz föl, néz merõen,
Mint egy kõvévált sírontúli szellem;
Arcára halovány fátyolt borított
A csendes bánat és a holdvilág.

Egyszer megfogva érezé kezét...
Az elsõ percben észre sem vevé
Az érintést, ugy elgondolkodék...
Midõn megfordult, oldalánál
Azt látta, akit ott fönn keresett.

„Kegyedre vártam,” szólt az ifju,
„Kegyedre vártam, azt reméltem,
Hogy még egyszer meglátom ablakánál,
Egy néma búcsút küldök föl szemembõl,
Aztán örökre távozom.
Reményemen túl jó a sors,
Ajkam beszélhet szemeim helyett,
S kezem foghatja e kedves kezet.
Isten veled, te drága, drága lény, te
Egyetlenegy a nagyvilágon, aki
Barátodnak neveztél engemet
S akit barátomnak szabad nevezni.
Emlékim nincsenek nekem,
Magad fogsz állani szivemben,
Mint a szegény kunyhó falán a szentkép,
Amely elõtt estenként térdepel
Jámbor lakója és imádkozik;
De hogyha telve volna szívem
A legdicsõbb emlékek kincsivel,
Kiszórnám azt e pillanatban mind,
S téged hagynálak benne egyedûl.
Isten veled!... ha hallod híremet,
Ha szépeket mond majd a hír felõlem,
Hidd el, hogy a te érdemed lesz az.
Azért törekszem jónak s nagynak lenni,
Nehogy megbánd és szégyeneld, sõt
Ellenkezõleg büszke légy reá,
Hogy engemet barátodnak fogadtál.
Isten veled, lelkem védangyala!”

Indult az ifju és ment volna, de
Kezét tartotta a leány
És görcsösen szorítá...
Beszélni vágyott s elhagyá a hang,
Hoszú szünet telt el bele,
Mig akadozva ekkép szólhatott:

„Isten veled... menj... menj, isten veled,
Te ifjak legnemesbike!
Menj... bár mehetnék én is teveled,
Mennék örömmel, édesörömest.
S nem látjuk egymást soha-soha többé?
Lehullsz egemrõl, fényes csillagom?
Mert én szeretlek tégedet,
Ki kell ezt mondanom,
Hogy ki ne vesse lelkemet belõlem,
Mint a Vezúv a lángoló követ.
Szeretlek, és tied nem lehetek!
De istenemre,
Ha a tied nem, másé sem leszek!
Vedd e gyürût... e jegygyürût...
Elõbb fog széjjeltörni benne
Ez a gyémántkõ, mint az én hüségem.
Isten veled, szép álma életemnek!”

Az ifiúra a mennyország
Szakadt le üdvösségivel,
Leomlott a leány elõtt
S ölelte és csókolta térdeit. –

Másnap, midõn a falut elhagyá,
Utjában százszor s százszor nézte meg
A gyûrüt, mert csak amikor
Ezt látta, akkor nem kételkedék,
Hogy a múlt éji jelenet valóság
S nem lázas lelke õrült álma volt.

Utját (miért, miért nem?
Nem tudta maga sem)
A fõvárosnak vette, hol
Lopott, koldult és szolgált egykoron.
A külvárosban ott
Egy kis padlásszobát
Bérelt ki, s nem tudá még,
Mihez fog kezdeni?
Egyszer kopognak ajtaján,
S bejött egy fátyolos hölgy...
Midõn belépett, fölveté a fátyolt,
Némán és mozdulatlan állt...
Az ifju szédelgett... megállt esze...
Barátnéját ismerte meg.

„Utánad jöttem,” szólott a leány,
„Utánad jöttem... ha terhedre van,
Kiútasíthatsz e szobából,
Ne félj, hogy rosz neven veszem.
Akkor leûlök ott kinn a küszöbre,
És ott ülök, mig megreped szivem.
Utánad jöttem, nem maradhaték.
Nyomodban voltam mindenütt,
Egész idáig, és most itt vagyok.
Szólj, mit teszesz velem?”

Az ifju kebelére hajlott,
S együtt zokogtak hosszan, boldogan.
„Nem ûzesz el hát?” szólott a leány,
„Veled maradhatok?... veled leszek, hogy
Enyém legyen fájdalmaid fele
S a tied legyen minden örömem!
Együtt tûrök veled
Bút és nyomort,
S ha egyszer zúgolódom,
Ne hidd azontúl, hogy szeretlek,
Hogy valaha szerettelek!”

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 16:35:34

XIV.
Együtt maradtak, mint férj s feleség,
Nem pap kötötte össze õket,
Hanem az isten és a szerelem.
Nem esküvének egymásnak hüséget,
Nem vették e szót ajkaikra,
Ott benn hagyák azt
Szivök mélyében érintetlenûl,
Ahol s ahogy kell annak lennie,
S azért maradt oly tiszta, mint a
Csillag, melyhez még lélekzet sem ér.

És boldogságban teltek a napok,
A hónapok... nem tudta a világ, hogy
Õk élnek-e? s õk nem tudák,
Van-e világ kivûlök?

De végre fölszólalt az ifjuban
A lélek, és ezt mondta szigorún:
„Ébredj, ébredj, te nem magadnak,
Te másokért születtél!
Felejted hívatásodat?
Föl, föl, fiú, kezdj a dologhoz!”
És szólt hozzá még szigorúbban is
Egy hang, a házi gond:
„Föl a dologra, mert különben
Koplalni fogtok mind a ketten
S maholnap mind a hárman.”

Dolgozni kezde, írt,
Ugy írt, amint sugalta lelke,
Hozzája méltón, szabadon.
Egy szerkesztõhöz vitte mûvét,
Átolvasá az, és így válaszolt:
„Nagy ember ön, uram,
S a mellett nagy bolond!
Nagy ember ön, mert ez dicsõ remekmû,
Ennél különbet még Rousseau sem írt;
És nagy bolond ön, mert azt képzeli,
Hogy ezt a munkát ki lehet nyomatni.
Sosem hallotta ön hirét
A cenzurának?... hogyha nem,
Hát megmondom, mi az?
Az a pokol cséplõje, mely alá
Kévéinket kell tartanunk, s ez
Az igazságot, a magot
Kicsépeli belõle, aztán
Az üres szalmát visszadobja,
S ezen rágódik a közönség.
Ha ön nem hisz szavamnak, ám
Próbálja meg, s én minden szem magért,
Amely kévéjében marad,
Egy ón golyót nyelek le.
Ha azt akarja ön, hogy e
Cséplõ alá ne jusson,
Ne gabonát, de maszlagot
Termesszen, mely kábít, bolondít,
Ezt mindenestül
Kitálalhatja ön,
Sõt érte még meg is dijazzák.”

Bódultan tért az ifju vissza, mintha
Falnak ment volna egyenest fejével.
Asztalhoz ûlt, és föltevé magában,
Hogy szép lágyan, szelíden ír
S olyan símán, hogy a cenzor keze
Elsiklik rajta, mint a bársonyon.
Midõn müvét bevégezé,
Azt vette észre, hogy még szabadabb,
Még keserûbb, mint elõször vala.
S így tizszer, százszor ujra s ujra írt,
Aztán eltépte, belátván, hogy a
Kerékvágásba csak nem jön bele.
És meggyõzõdék végre is,
Hogy ami kinyomathatik,
Abból nem fog tanulni senki,
És amibõl lehet tanulni,
Az nem jut napvilágra.

„Irtóztató!” kiálta föl
„Nincs mód tehát, hogy meghallják szavam?
Lelkem tüzét, mely a világot
Gyujtotta volna föl,
Magamba kell hát fojtanom,
Hogy önmagát eméssze el?
És élnem is kell... mibül élek?
Vagy megtagadjam elvemet,
Azt a szentséges elvet?
Odaszegõdjem a gazokhoz,
Az emberiség ámitoihoz?
Nem, istenemre, nem!
Inkább szeméten éhen veszek el,
Inkább ugy végzem éltemet,
Amint elkezdtem azt,
Lopok, szolgálok, koldulok,
Mint egy betût írjak, mi nem
Lelkem forrásából fakadt,
Mint gondolatim legkisebbikére
Hamis pecsétet üssek! –
Isten hozzátok, gondolatjaim, ti
Befalazott rabok,
Legyen fejem börtön s koporsó
A számotokra... oh de nem,
Ti nem halhattok ott el;
Eljõ a nap, mert el kell jõnie,
Midõn kinyíl e börtön ajtaja,
S ti bejárjátok a kerek világot,
S fényt és meleget visztek magatokkal,
Miként a nyári nap sugárai!”

És így az ifju
Nyugonni hagyta gondolatjait,
S hogy a kenyérbõl ki ne fogyjon,
Másoknak gondolatjait
Másolgatá. Keserves munka,
Tán a favágásnál is keservesebb.
Elkezdte reggel s este végezé
S gyakorta éjszakáit is
A lámpa fénye látta elhaladni,
S elõbb aludt el ez, mint õ,
És ennyi fáradás után is
Elégszer állt az asztal üresen
És ablakára a fehér hideg tél
Elégszer festett jégvirágokat,
S a nõ szemében megfagyasztá
A könnyeket... de nem fagyaszthatá meg
Örök hevû érzelmeit.

Igy jöttek évek, mentek évek;
S megszaporodott a család,
Hárman levének s nemsokára négyen,
És négyszeres lett a nyomor
Ott fönn a kis padlásszobában,
Melynek falát
Csikosra festé az esõ
És kicifrázta a penész,
Hol most egy ágyban hárman alszanak,
Két gyermekével az anya,
És láboknál a földön
A durva szalmazsákon
A férfiú... a fölkelõ nap
Elsõ sugára homlokára száll,
Miként egy arany koszorú, miként egy
Fényes meleg csók isten ajakárul.

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 16:37:11

XV.
Egyenként ébredt a család, elõször
A férj, ki legkésõbb aludt el,
Aztán az anya, azután
A kisfiú... s a csecsemõ?
Ez még nem ébred, mélyen alszik...
Testvére s a szülõk lábujjhegyen
Járnak, s beszédök csendes suttogás,
Hogy el ne verjék a kisdednek álmát.

Jó testvér, jó szülõk,
Miért e halk járás, e suttogás?
Dobogjatok, tomboljatok,
Lármázzatok... ne féljetek,
A kisded föl nem ébred,
Mert nem hallják a lármát a halottak...
A kisded halva van, éhenhala!

Mit érezhet, mit érez a szülõ,
Midõn meglátja, hogy szülötte meghalt?
Hát még azon szülõ, kinek
Éhen veszett el gyermeke,
Szép ártatlan kis gyermeke?
Ha jobbkezének erejét
Az én kezembe öntené az isten,
Leírhatnám-e úgy is azt a kínt,
Mely a szegény asszony szivét
Ezer körömmel szaggatá?

Hagyjátok õt a holttetemre
Borulva sírni, sírni, sírni,
Zokogni, fölüvölteni,
A fájdalomnak mély örvényibõl
A magas égre fölkiáltani,
S az isten arcát káromlással, a
Lélek sarával meghajítani!...
Hagyjátok õt, hagyjátok õt,
Ne bántsátok szent õrjöngésiben.

A férfi néma fájdalommal
Állt a kicsiny halott elött,
Avvagy, ki tudja, tán örömmel?
Örömmel, hogy kiszenvedett.
A kisfiú pedig merõen
Nézé testvérét, és azon
Gondolkodék, hogy õ is ilyen
Halvány, ilyen fehér és mozdulatlan
Leszen, ha majd meghal, ha többé
Nem éhezik. –
Lassan, lassan, de csak lefolytak
Egymás után az órák, és az asszony
Keserve meghalt kisdedére
Ájulva vagy meghalva omlott,
És szíve megkönnyebbedett,
S lelkének fölvert habjai
Nem ostromolták többé az eget,
Csak halkan rezgedeztek,
Mint a szellõben a kalászok.
Ölébe vette a halottat
S szelíden ringatá,
És félig énekelve suttogott,
Miként az erdõ lombjai
Az õszi alkonyatban:

„Alszol, kicsiny
Kis magzatom;
Mit álmodol?
Mondd meg nekem.
Szép álmokat
Látsz, úgyebár?
Hisz még nem a föld
Ölében alszol
Anyád ringat még,
Anyád ölel. –
Aludj, aludj,
Szép gyermekem,
Fehér virág,
Fehér sugár,
Kit elnyel a
Fekete föld. –
Pirúl az ég,
Megcsókolá
Az alkonyat;
Megcsókolom
Én arcodat,
S ez nem pirúl,
Mért nem pirúl?
Csak egyszer is
Mosolyganál még
Reám, anyádra,
Lelkem szive,
Kis magzatom! –
Zöld sírhalom...
Fehér kereszt...
Alatta te...
Fölötte én...
Mi hulldogál rá?
Nem az esõ,
Az én könyûm. –
Hallgassatok, ti
Ákácfa-lombok
A temetõben,
Kis gyermekemmel
Beszélgetek,
Szépet beszélünk,
Hallgassatok. –
Nem fáj fejed?
Nem fáj szived? nem
Nehéz a föld? mely
Fölötted áll.
Mi volt lágyabb, az
Én karjaim
Vagy a koporsó?...
Aludj, aludj,
Szivem galambja,
Jó éjszakát,
De egyre kérlek:
Álmodj felõlem,
Legyünk együtt.”

S mig így altatta a holt gyermeket,
Mellette maga is elszenderûlt,
S mig õ aludt, a férj azon tünõdék,
Mibõl szerez koporsót?
Miként ásatja meg a sírt?
Egy árva fillér sem volt birtokában.
Körültekintett a szobában,
Ha tán találna valamit,
Amelynek egy kis becse van,
Hogy azt eladja... semmi, semmi sem volt!

Mi jött eszébe, hogy e gondolatra
Elsápadt és megreszketett?
Ujján a gyûrüt pillantá meg,
Lelkénél drágább jegygyürûjét...
Ezt kell tehát eladnia,
Hogy meztelen ne menjen
A földbe gyermeke?
E drága kincstõl kell elválnia,
Melyet szeménél jobban õrizett,
Mit ujjáról le nem szakíthatott
Olyan sok évnek oly sok nyomora;
El kell most végre tõle válnia?

Hajszálai õszültenek meg
A gond miatt... s nem volt más menedék!

Midõn ujjárul a gyürût levonta,
Olyan volt, mintha keblébõl a szívet
Szakítanák ki gyökerestül...
Ketté lett vágva multja és jelenje,
Fölbontatott a híd, mely a tavaszt
A télhez kapcsolá,
Eltört a lépcsõ, melyen a
Földrõl a mennybe járt!
De meg kellett történnie,
Hogy meztelen ne menjen
A földbe gyermeke. –

Szépen temették el a kisdedet,
Keményfából volt a koporsó,
A szemfedõ selyembõl,
És sírhalmához nagy követ tevének,
Mert drágán kelt el a gyürû,
S árát rákölték mind a temetésre...
Lelkére nem vehette a férj,
Hogy jegygyürûje árából csak egy
Garast is tartson meg kenyérre,
Bár erre olyan nagy szüksége volt.
Méreggé vált vón benne e kenyér,
Mely õt megölte volna,
És néki még soká kell élnie!

AvgDvl 2011.03.29. 16:37:44

Aki verset ír, az buzi.

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 16:37:55

XVI.
Megmondta õ, hogy gondolatjai
Fejében nem halhatnak el,
Hogy eljön a nap, amidõn
Ezek kijõnek börtönükbõl,
S bejárják a világot.

És úgy történt. Amit sok évi
Erõködés meg nem hozott, amért
Hiába volt olyan sok fáradás,
Meghozta egy véletlen pillanat.
Egy titkos nyomdát fedezett föl
Alant: elrejtve föld alá,
S ott kinyomatta mûveit.
Mi volt ezen müvekben? az,
Hogy a papok nem emberek,
De ördögök,
S a királyok nem istenek,
Hanem csak emberek,
És minden ember ember egyaránt,
S az embernek nemcsak joga,
Hanem teremtõjéhezi
Kötelessége is
Szabadnak lennie,
Mert aki isten legszebb adományát
Meg nem becsûli,
Magát az istent sem becsûli az!

Kijött a könyv, s ország-világban
Ezrével olyan gyorsan terjedett el,
Mikéntha villám hordta volna szét.
Mohón nyelé el a szomjas világ
E tiszta enyhitõ italt,
És lelke tõle megfrisült,
De elsápadt a hatalom, kiûlt
Ráncokba szedett homlokára a düh,
És elmennydörgé haragos szavával:
„Ez lázitó könyv!
Vallást s fölséget sért.
Szerzõjének lakolnia
Kell a törvény szerint.”
És a megrémült nép utánamondá:
„Valóban, e könyv lázitó,
Vallást s fölséget sért.
Szerzõjének lakolnia
Kell a törvény szerint.
A törvény szent és sérthetetlen!”

S szerzõje rémesen lakolt.
Az utca közepén
Fogták el õt, s elhurcolák.
„Megálljatok,” szólt esdekelve,
„Oh irgalom, megálljatok!
Nem akarok én menekûlni,
Mindenhová megyek nyugodtan,
Csak egy kevéssé várjatok.
Nézzétek azt az ablakot,
Az én szobámnak ablaka,
Ott nõm és gyermekem lakik.
Vezessetek hozzájok egy,
Csak egy rövid kis pillanatra,
Mig egyszer ölelem meg õket
S egy isten-hozzádot mondok nekik,
Aztán nem bánom én, hurcoljatok,
De én bucsú nélkül nem mehetek.
Inkább megyek le a pokolba
A búcsuzás után,
Mint föl a mennybe búcsu nélkül.
Nem vagytok férjek és apák?
Mit mondanátok, és mit érzenétek,
Ha véletek mások bánnának így?
Nekem nincs senkim a kerek világon,
Csak nõm és gyermekem,
És õnekik sincs a világon
Kivûlem senkiök, de senkiök;
Eresszetek, jó emberek,
Eresszetek, hadd lássuk egymást
Még egyszer és talán utószor.
Ne rajtam szánakozzatok,
De õrajtok, hisz õk ártatlanok,
Hisz nem vétettek õk
Sem a törvénynek sem tinektek,
Ne öljétek meg õket!...
Oh istenem, ha szavaimra
Nem indultok meg, könnyeim
Indítsanak meg... e könyûk
Szivem vérének cseppjei,
Halálveríték lelkem homlokáról!”

Zokogva térdepelt le,
S mint szebb idõkben egykor kedvesének,
Most a poroszlók térdeit ölelte,
De õk kegyetlen, gúnyos röhögéssel
Emelték õt fel s vitték a szekérhez,
Mely ott az õ számára állt.
Midõn látá, hogy nem használ a szép szó,
Düh szállta meg, s elõszedé
Testének minden erejét, hogy
Erõszak által gyõzzön, menekûljön.
Oroszlánbátorsággal és
Õrült erõvel küszködött,
De hasztalan! legyûrték, megkötözték,
S bedobták õt a szekér mélyibe.
Ott ordított, mint a vadállat,
Ordított ilyen átkokat:

„Átok reátok s maradékitokra,
Ti emberbõrbe öltözött,
Sátánokkal bélelt fenevadak,
Kiknek keblében szív helyett
Undok varangyos béka van!
Borítsa el pofátokat
A fekély olyan vastagon,
Mint a gazság van lelketek felett,
És aztán faljanak föl a
Szemétdomb férgei!
Átok reátok és királyotokra,
Kinek nevében az erényt
A mészárszékre viszitek!
Átok reád, bitang lator király,
Ki istennek tartod magad,
S ördög vagy, a hazugság ördöge!...
Ki bizta rád a milliókat?
Farkasra a nyájat ki bízta?
Kezed vörös, mint bíborod,
Arcod sápadt, mint koronád,
Szived fekete, mint a gyász,
Mely mûveid után huzódik,
Miként az esti hosszu árnyék.
Meddig bitorlod még a
Rablott hatalmat, rablott jogokat?
Lázadjanak föl, mint az óceán,
Alattvalóid, és ha zsoldosidnak
Százezrivel kiállasz ellenök,
Ne adja isten, hogy meghalj vitézül
Ott a csatán, mint illõ férfihoz;
Te légy, ki megkezd gyáván a futást,
Fuss és bújjál el trónusod alá,
Mint ágy alá a megszeppent kutya,
Onnan kotorjanak ki és kacagva
Köpködjenek könyörgõ szemeidbe
A gyermekek s vénasszonyok,
S kik egykor lábad csókolák
Azoknak csókold majd te lábait,
Azok rugdossák ki egyenként
Vigyorgó fogadat,
Azok rugdossák ki belõled a
Nyomoruságos hitvány életet!
Dögölj meg oly kétségb’esetten,
Amilyenné engem tevél!...
Oh nõm... oh gyermekem...”

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 16:39:13

XVII.
Aludt-e s most fölébredett? vagy
Eszét veszíté s ez most visszajött?
Egy óra vagy több hónap óta volt
Magán kivûl?... Szilveszter nem tudá.
Gondolkodék, gondolkodék,
Mi történt és mi történik vele?
Körûlnézett, nem láta semmit,
Sötét volt, éktelen sötét.
Igy szólt magában: „Éj van csakugyan,
Aludtam s álmodám,
Álmam csak félig jut eszembe,
De az borzasztó egy álom vala,
El sem beszélem hitvesemnek,
Nem háborítom föl vele.
Csak már viradna, ily nyomasztó
Éjem tán még nem volt soha.
Alszol, szerelmem? alszol, kedvesem?...
Alszik bizonnyal, mert nem válaszol.
Aludjatok, szeretteim.
Aludjatok szép csendesen.
S mégsem virad! mikor fog már viradni?
Megfojt e sûrü vastag éj!
Emeld föl, hajnal, fényes arcodat,
Vagy csak mutasd meg ujjadnak hegyét...
Ugy ég a homlokom, mikéntha
Egy tûzokádó hegy vón a fejemben;
Majd szétröpûl az agyvelõm!”

S hogy megtörölje izzadt homlokát,
Kezét emelte föl... hah,
Mily csörrenés!...
Megcsördült rajta a nehéz bilincs.
Most már mindenre jól emlékezett,
S végigfutott rajt a hideg,
Mint a romok között a szél.

Mindenre jól emlékezett...
Elfogták õt az utca közepén,
S elhurcolák erõnek erejével,
És kedvesét és gyermekét
Nem láthatá, nem mondhatott nekik
Isten-hozzádot, nem tekinthetett
Még egyszer a kedves szemekbe,
Mik boldogsága s gazdagsága voltak!
S most itt van a börtönfalak között,
A föld alatt, ki tudja milyen mélyen,
Mélyebben mint a rothadó halottak
A temetõnek fenekén!
S mikor lát újra fényes napvilágot,
Mikor láthatja újra kedvesit?
Talán soha!
S miért jutott e kárhozat helyére?
Mert amit isten meghagyott neki,
Tudtára adta azt az embereknek,
Hogy egy közös jó van, mibõl
Egyenlõn jár mindenkinek
A rész, s ez a közös jó a szabadság!
Ki ebbül elvesz egy porszemnyit is
Mástól, halálos vétket követ el,
S azt ki szabad, azt ki kell irtani!

„Oh szent szabadság, érted szenvedek,”
Szólt elözönlõ fájdalommal a rab,
„S ha a világban magam állanék,
Mint álltam egykor hosszu évekig,
Nyugodtan ülnék most e kõpadon
S büszkén, mint trónján a bitor király,
S oly boldogan viselném e bilincset,
Mint jegygyürûmet egykor viselém!
De hitvesem van és van gyermekem...
Mi lesz belõlök nélkülem?
Ki fogja eltáplálni õket
Kenyérrel s szerelemmel?
S mi lesz belõlem nélkülök?
Oh szív, ha kõvé válni nem tudsz,
Miért meg nem hasadsz!”

Sírt, jajgatott, dühöngött,
És az örök sötétség
Egykedvüleg szemlélte õt,
Mig végre lassacskán elhallgatott,
Kifáradt lelke megadá magát,
És mozdulatlan néma volt s oly
Érzéketlen, mint a kõ, melyen ûlt,
Mint a sötétség, mely reáborult.

Nem érzett, csak gondolkodék,
Alant röpûltek gondolatjai,
Mint a meglõtt szárnyú madár:

„Koporsónak testvére, börtönöm,
Ki épitett, ki fog ledönteni?
Mióta állsz, meddig fogsz állni még?
Ki ûlt elõttem e rideg kövön?
Ilyen martír, mint én vagyok,
Vagy egy haramja tán?
Itt hamvadott el csontja e helyen
Vagy látta még az isten szép világát?
Szép a világ, az erdõk és mezõk,
A bércek és a rónaságok, a
Virágok és a csillagok... talán én
Többé nem is látom már ezeket,
Vagy oly késõn, hogy akkorára
Még nevöket is elfelejtem...
Ha itt egy évig kéne lennem,
Hol minden perc egy örökkévalóság,
Hol az idõ oly lassan ballag el,
Mint két mankóján a vén sánta koldus...
Egy évig? és ha tízig itt leszek,
Tízig vagy húszig vagy többig talán?
Jertek föl hozzám, ti halottak,
Kik egykor e helyen szenvedtetek,
Beszélgessünk egy keveset,
Tanítsatok meg, az idõt
Hogyan kell itt eltölteni,
Jertek föl hozzám, ti halottak...
Talán én is halott vagyok már,
S a sírban álmodom... rosz álom...
Halott vagyok, kit élve
Temettek el...
Halott vagyok... már nem dobog szivem...
E reszketés, melyet keblemben érzek,
Beteg lelkem végvonaglása ez.”

Végtére megszûnt gondolkodni is,
Nem volt szivében és fejében
Sem érzelem sem gondolat,
Ott ûlt merõbben a szobornál,
S farkasszemet nézett az éjjel,
Mellyel megtömve volt a börtön.

Zsibbadni kezdtek tagjai,
Eszméletét kezdé veszítni,
Feje huzódott lefelé,
S ledõlt hosszában a kövekre...
Elájult-e vagy elaludt?

Soká feküdt ott mozdulatlanúl,
Talán nem véve még lélekzetet sem;
Egyszerre, mintha lõpor által
Vetették volna föl, mikéntha
Égõ vasat sütnének oldalához,
Fölugrott, s oly szívszaggató
Hangon, hogy a hideg falak
Utána jajdulának,
Ekkép kiálta föl: „Megállj... megállj!”
S kiterjesztette két kezét.
Soká, soká állott igy, azután
Lankadtan hullatá le kezeit,
Leroskadott ülõ helyére,
Fejét keblére hajtá,
S két nagy könyûvel két szemében,
S oly hangon, mintha lelkét
Sohajtaná ki, ezt nyögé:
„Nem állt meg... elment... itt hagyott...
Mindennek vége van!”

Mi lelte õt? ki hagyta itt?
Minek van vége?... álmodott?

Nem álmodott, az nem volt puszta álom...
Valónak képtelenség,
S mégis való!
Amint ott hosszában feküdt, elõtte
Egy hölgyalak jelent meg,
Kiben ráismert hitvesére,
Odahajolt melléje,
Fülébe ezt sugá:
„Én már kiszenvedék,
Isten veled!”
S megcsókolá a férfi arcát,
S ez erre ugrott föl... midõn
Kinyíltak szemei,
Még látta kedvesét, de
Egy pillanatnál kevesebb alatt
Eltünt az, és a börtön, amely
Világos volt, ismét sötét lett,
Mint villámlás után az éjfél.

„Én már kiszenvedék, isten veled!”
Ismételé a hallott szavakat,
„Ezt mondta édes hangja, melyet
Nem hallok én többé soha:
Én már kiszenvedék, isten veled...
Isten veled hát, lelkem lombja te,
Kit rólam lesodort a vész;
Ha téged elvitt, mért hagyott meg engem?
Mit ér, mit ér az ilyen lombtalan fa?
S hová sodort el a vihar?
Hol foglak föltalálni téged
Habár elhervadottan is,
Hogy életemnek maradékát
Szent romjaidnál kisohajtsam!...
Nekem többé nem kell az élet,
Mert célját elveszítém;
Te voltál célja életemnek,
Te általad s te érted éltem,
Szerelmem istenasszonya,
Te egymagad voltál valóság;
A többi? az emberiség, szabadság,
Ez mind üres szó, puszta ábránd,
Melyért bolondok küzdenek.
Te egymagad voltál valóság,
Szerelmem istenasszonya!
És én örökre elvesztettelek!
Föltúrhatom, mint a vakandok, az
Egész földet, nem foglak megtalálni...
Por lesz belõled, mint akárki másból,
Olyan por, mint a többi, nem különb,
És elvegyûlsz közötte, mintha
Növény vagy állat lettél volna csak.
De tûrném veszteségemet,
Békén tûrném ez óriási terhet,
Amíg alatta megszakadnék,
Csak elbucsúztam volna tõle, csak
Egy szót mondhattam volna még neki,
Egy kis rövid szót... vége, vége van,
Az isten ezt sem engedé meg.
Milyen kegyetlen az az isten!
S a balga ember térdet hajt elõtte,
Atyjának híja és imádja õt...
Zsarnok vagy, isten, és én
Átkozlak tégedet!
Ott ûlsz az égi trónuson hideg
Méltóságodban érzéketlenûl,
Csak úgy, mint itt a földi zsarnokok
S uralkodol kevélyen, és naponként
Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek
Vérével ujra s ujra fested
Királyi széked kopott bíborát!
Légy átkozott, zsarnoknál zsarnokabb,
Amint te megtagadtál engem,
Ugy tagadlak meg tégedet.
Egy rabszolgáddal kevesebb lesz,
Vedd vissza ezt az életet, amelyet
Mint alamizsnát dobtál le nekem,
Vedd vissza és add másnak ismét,
Hadd tengõdjék most rajta más,
Nekem nem kell ez alamizsna-élet,
Elédbe vágom azt, hogy összetörjék
Mint a haszontalan cserép!”

Ugy orditott a rab, hogy a sötétség
Megijedett és reszketett belé,
Ezt orditá, s veszett dühében
Fejét a falhoz vágta és leroskadt,
S a fal megkondult a rémes csapástól,
Mikéntha néki fájna az. –

Ott fekszik a rab, zúzott homlokának
Aludt vérében a kövek felett,
Ott fekszik, és nem halt meg, és él!
Hozzá van nõve a keserves élet,
Hozzája nõtt letéphetetlenûl,
Miként lelkéhez a kínszenvedés,
Mint börtönéhez az örök sötétség.

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 16:39:59

XVIII.
Tíz éve már, hogy e négy fal között ûl!
Tíz év még ott kinn a szabadban is sok,
Hát még ott benn az iszonyú odúban!...
Megnõtt szakálla és megnõtt haja,
S õ sokszor nézte, nem fejér-e már?
De azt mindig csak feketének látta,
Pedig fehér volt már, mint a galamb,
Csakhogy nem látszott színe a sötétben.

Tíz éve már, s õnéki e tiz év
Egyetlenegy hosszú, végtelen éj volt,
És egyre várta, hogy mikor virad már?...
Koronként ugy tetszett neki,
Hogy már több század, több évezred óta
Van e helyen, hogy a világ már
Az ítélet napján rég túl vagyon,
Hogy a föld régen elenyészett,
Csak e börtön maradt belõle,
És õt magát e börtönben feledték.

Kihalt immár a szenvedély szivébõl,
Nem átkozódék többé isten ellen,
Eszébe sem jutott sem isten
Sem ember többé nékie,
Kihalt szivébõl már a bánat is,
Csak néha sírdogált, midõn
Álmából ébredett, mert
Álmában meg-meglátogatta õt
Ama szép tünemény, örökké
Imádott kedvesének szelleme,
Ki hozzá még a síron túl is oly hû!
De mihelyest fölébredett,
Eltûnt a kedves szép alak,
És sírt a rab, sírt, sírdogált.

De mért nem látogatta meg fia?
Hisz õneki volt fia is;
Mért nem jött ez hozzá soha?
Ezt kérdezé, s ekkép felelt magának:
„Fiam még él bizonnyal, mert ide
Élõ nem jön, csak a halott jöhet,
Csak te jöhetsz, szerelmem angyala!
Fiam még él s már nagy lehet,
Azóta rég felnõhetett.
Vajon mi lett belõled,
Szegény árvám, szegény fiam?...
Ki tudj’, a szükség mire vitte,
Talán rabló lett s hóhér temeté el...
És hátha apja nyomdokát követte,
És most, mint apja, föld alatt lakik,
Talán ép ebben a börtönben,
Talán épen szomszédom itten?
Fiam, fiam, szeretsz-e engemet,
Emlékszel-e apádra, gyermekem?”

De hallga, mily nesz, mily szokatlan hangok!
Figyelmez a rab, mindinkább figyel,
Ugy elmerûl a hallgatásba,
Hogy lélekzeni sem mer,
S bezárt lelkét e hangok megnyiták,
Mint a virág kelyhét a napsugár,
És ajka mosolyogni kezd,
Tíz hosszú esztendõ után elõször!

Madárka szállott a börtön falának
Párkányzatára közel ablakához,
Ott ûl a kis madár s dalolgat,
Ah, milyen édesen dalol!
És szólt a rab, vagy csak gondolkodék,
Mert szólni nem mert, nehogy elzavarja
A kedves vendéget szava:

„Oh istenem, mi jól, mi jólesik!
Elõször hallok ilyen hangokat,
Mióta itt vagyok, pedig már
Nagyon régóta vagyok itt.
Dalolj, dalolj, kis madaram, dalolj,
Eszembe jut dalodról,
Hogy egykor éltem, hogy még most is élek,
Eszembe jut dalodrul ifjuságom,
A régen régen elszállt ifjuság,
E szép tavasz, s ezen tavasznak
Virága, a szép szerelem!
Dalod fölkelti szenvedésimet,
De egyszersmind meg is vigasztal,
S a megvigasztalt fájdalom talán
Még édesebb, mint maga az öröm.
Dalolj, dalolj, kis madaram, dalolj!...
Ki küldött hozzám tégedet?
Ki mondta néked, hogy e falra szállj,
Amelyre nem száll átoknál egyéb?...
Szentséges ég, e sejtelem,
Ez engemet megöl,
Boldogságával öl meg engemet!
Egy sejtelem azt súgja nékem,
Hogy én szabad leszek,
Hogy nem e dögvészes helyen halok meg,
De kinn az isten szép ege alatt...
Te kis madár ott a falon, te
Szabad világnak szabad vándora,
Te a szabadság hírmondója vagy! –
Ez így van, így lesz, nem kételkedem.
Erõs légy, szív, ha meg nem tört a bú,
Ne törjön meg majd az öröm.
Valóban úgy lesz. A világ megúnja
A jármot végre s a gyalázatot,
S le fogja hányni, és elõször is
Kinyitja e sírhalmok ajtait,
S elsõ örömkönyûi
Azoknak orcájára folynak, akik
Itt a szabadságért szenvedtenek.
Te kis madár ott a falon, te
Szabad világnak szabad vándora,
Te a szabadság hirmondója vagy!”

Csikorgott a börtön zárában a kulcs,
A kis madár ijedve szállt tova,
Megnyílt az ajtó, és a börtönõr
A rabnak azt mondá: „Szabad vagy.”

Följajdult a rab édes örömében,
S odakapott fejéhez, mintha
Eszét ragadta volna meg,
Mely el akarta hagyni õt.

„Megvan!” szólt gyermekes örömmel,
„Megvan! nem hagytam elröpülni,
Nem tébolyodtam meg... tudom,
Mi történt: én szabad vagyok...
Szabad tehát a nemzet, a haza?”

A börtönõr mogorván válaszolt:
„Mi gondod a hazára, golyhó?
Köszönd meg, hogy te vagy szabad.”

De a rab ezt nem hallá, mert esze
Már messze, messze járt... bejárta
A félvilágot, azt a sírt kereste,
Amelyben édes kedves hölgy alszik.
„Elõször is hozzád megyek,
Lelkem halotta,” így szólott magában,
„Hozzád megyek; miként te fölkerestél,
Ugy fölkereslek én most tégedet,
Hogy megcsókoljam azt a földet,
Mely néked nyúgodalmat ád!...
Oh, mily soká tart, míg e láncot
Kezem-lábamról leverik;
Ez a néhány perc hosszabb, mint valának
Itt átnyomorgott hosszu éveim!”

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 16:41:17

XIX.
Mint anyjának tejét a gyermek,
Olyan mohón, oly édesen
Szivá a szabad levegõt,
S minden lehellet egy-egy kínos évet
Emelt le bágyadt lelkirõl,
Míg ez könnyûnek érezé magát,
Mint a pillangó, s szerteröpködött
A természetnek uj virányin
S szivének régi szép emlékein.
Megifjitá a tiszta levegõ,
Megifjitá lelkének erejét,
De teste vén és roskatag maradt,
Csak vánszorogva, botra dõlve ment.
Hosszú fejér haját s szakállát
A szellõk búsan lengeték.
Tíz év alatt száz évet élt.

Elért a házhoz, melynek egykor
Padlásszobájában lakott,
Merõn megnézett minden embert,
De nem lelt köztök ismerõsöket.
Tán új lakók valának, vagy hogy
Nem ismert rájok, elfeledte õket.
Kérdezte: emlékeznek-e
Ama szegény családra, mely
Ott fönn lakott, de már fölötte régen?
Ezek s ezek valának tagjai.

„Ah, én emlékszem, jól emlékezem,”
Szólott egy jámbor öregasszony,
„Szegény menyecske, olyan szép teremtés
És oly jólelkü volt... de férje
Istentelen gonosztevõ volt,
Amért aztán meg is lakolt ám,
Elfogták és börtönbe dobták,
S ha meg nem halt, még most is ott van.
Midõn megtudta felesége,
Hogy férjét elfogák, s nem látja többé,
Szörnyethalt, szíve megrepedt.
Én föl nem érem ésszel, oly rosz
Embert hogy lehetett szeretni,
Hogy lehetett meghalni érte.”

Szilveszter érzéketlenûl
Hallgatta a beszédet, mintha
Nem õ vón, akirõl beszélnek,
S azt kérdezé: „Hová temették
Az ifju asszonyt, és mi lett fiából?”

„Fiából nem tudom, mi lett?”
Felelt a vénasszony, „nem láttam õt
A temetés után soha.
Hová temették a menyecskét,
Azt sem tudom... szerettem volna
Temetésére menni, de
Épen keresztelõbe hítak.”

„Majd megtalálom,” szólt magában a férj,
„Majd megtalálom kinn a temetõben,
Megnézek minden sírt egyenként,
Mig az övére akadok.”

S elballagott a temetõbe,
Bejárta a sírhalmokat,
Egyiktõl a másikhoz ment,
S midõn elvégzé, ujra kezdte,
De kedvesének halmát nem lelé.
Hát semmi, semmi nem maradt utána!
Az a dicsõ lény elenyészett
Nyom nélkül, mint a napsugár.
Fejfáját a vihar kitépte,
S dombját a zápor elmosá.
Isten neki!...

Fájt, fájt, nagyon fájt a szegény öregnek,
Hogy nem lelé meg, amit keresett, hogy
Könyûibõl, amik még megmaradtak
Oly hosszu szenvedés után,
A kedves-édes lény porára
Nem sírhatá le azokat... de
Azzal vigasztalá magát,
Hogy életében
Ez az utósó fájdalom,
Hogy itt örömmel s fájdalommal
Számot vetett örökre,
S ezentul ugy jár a világba’, mint
Testetlen árnyék, mint lélektelen test.

Pedig csalatkozott.
Ez nem végsõ fájdalma volt.
Midõn a börtönbõl kilépett,
Azt kérdezé: „Szabad tehát
A nemzet, a haza?”
S a feleletre õ nem is figyelt,
Mert szentül hitte, hogy szabad.

És mit tapasztalt nemsokára?
Hogy nemzete, hogy a világ
Még mélyebben van meggörbedve, mint
Tíz év elõtt, midõn õ szót emelt;
Az emberméltóság naponta törpül,
És a zsarnokság óriásodik.

Hiába volt hát annyi szenvedés,
Hiába annyi áldozat,
Mit a magasztosabb szivek hozának
Az emberiségnek? haszontalan
Minden törekvés, minden küszködés?
Az lehetetlen, százszor lehetetlen!

E gondolatra megerõsödék,
Fölgyúladt benne a kihamvadó tûz,
Görnyedt fejét az ég felé emelte,
A roskadt aggból izmos ifju lett,
És homlokán rejtélyes szándok ûlt,
Merész nagy szándok, elhatározás,
Melytõl egy nemzet vagy talán
A nagyvilágnak sorsa függ.
E terv nem új, már ezrek életébe
Kerûlt, de hátha egynek sikerûl,
S ha épen õ ez egy?...
Mélyen titkolta szándokát,
Alunni sem ment mások közelébe,
Nehogy kimondja álmában, nehogy
Megsemmisûljön, ha napfényre jön.
Nem szerzett társakat magához,
Nem dicsvágyból, hogy egymaga
Végezze bé az óriási munkát,
De hogy ne szálljon másra is veszély,
Ha terve megbukik. – –

A város zajban s fényben úszik,
A népség ezrivel tolong,
Hömpölyg, mint a kiáradott folyó, az
Utcákon át az „éljen” harsogása,
Arcok s ruhák ünnepiek!

Mely alkalom, mely ünnep ez?
Talán az isten jött a földre
Saját képében, és saját kezével
Átadta a rab-embereknek
Rég elveszített szabadságukat?
Hogy ily nagy a fény, az öröm.

Nem; nem az isten, más megy ottan, aki
Kisebb az istennél, azonban
Magát nagyobbnak tartja: a király!...
Lenézõ gõggel megy az emberek közt,
Mint a szelindek a kicsiny ebek közt,
S amerre néz, térdek s fejek hajolnak,
Mint a viharban a nád erdeje,
S torok-szakadtáig kiáltja
A szolgacsorda: „éljen a király!”
Ki merne nem kiáltani
Vagy épen mást kiáltani
Az ezerek és ezerek között?...
Ki merne?... egy mer... egy a sok között...
Ez egy, oly hangon, mely a tömeget
Túlbõgi, mást kiált,
Ez azt kiáltja: „haljon a király!”
És eldurrantja fegyverét, s a
Gõgös király a porba rogy... –

Kelj föl, te gyáva zsarnok,
Hisz nem talált a fegyver,
Ruhádba s nem szivedbe
Ment a tévedt golyó.
Az ördög, akinek eladtad,
Megõrzé éltedet.
Kelj föl, te gyáva zsarnok!
S töröld le képedrõl a port.

Ki a gyilkos, ki s hol van õ?
Ott áll... de már fekszik, nem áll,
Félhalva fekszik, leverék
Lábárul õt, és boldog, aki
Vén, ráncos orcájára köphet
És megrúghatja õsz fejét.
Boldogtalan nép, mért gyüjtöd fejedre
Az isten átkát? nem elég,
Amely már rajta fekszik?
Nem volt elég a Krisztust megfeszítned,
Minden megváltót megfeszítesz hát?
Boldogtalan, százszor boldogtalan nép!

Néhány nap mulva vérpad állt a téren,
És egy õsz ember fönn a vérpadon.
Midõn melléje lépett a bakó a
Sötét halálnak fényes pallosával,
Az õsz ember végigtekinte a
Kárörvendõ szilaj tömeg során, és
Sajnálkozó köny reszketett szemében,
Sajnálta, akik õt megrugdosák,
S akik gyönyörrel nézik most halálát...
Suhant a pallos, rémesen suhant,
S a fej legördült... Szilveszter feje.
A nép rivalta: „éljen a király!”
És a halottat a hóhérlegények
Eltemeték az akasztófa mellett.

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 16:41:59

XX.
Vénült, kihalt a szolganemzedék,
Uj nemzedék jött, mely apáit
Arcpirulással emlité s azoknál
Jobb akart lenni és az is lett,
Mert csak akarni kell!...
Fölkelt az új hõs nemzedék,
S mit örökségben hagytak rá apái,
Leverte rabbilincseit,
S kezérõl, akik ezt szerezték,
Azoknak sírhalmára dobta,
Hogy a csörgésre fölriadjanak, s ott
A földben is szégyeljék magokat!...
S megemlékeztek a gyõzelmesek
Ama szentekrül és nagyokrul, akik
A szolgaságban szabadok valának,
És hirdették az ígét,
S díjok halál lett,
Csúfos halál!...
Megemlékeztek a gyõzõk ezekrõl,
S a diadalnak örömébe szõtték
Szent neveiket koszorú gyanánt,
S elvitték volna õket a
Dicsõség templomába,
De hol keressék, hol lelik meg õket?
Rég elhamvadtak a bitófa mellett!

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 16:44:19

@Pong: "eléggé 2001" látszik hogy egy szánalmas kis hipster vagy bazmeg.

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 16:46:42

Elértem, hogy gyakorlatilag csak rólam szóljon a kommentfelület. Epically succesful troll is epically succesful. Ti csak statiszták vagytok a játékomban. Hamvaitok lábaim előtt hevernek.

csocsocsókolom 2011.03.29. 16:52:33

__♥♥♥♥__♥♥♥♥♥♥♥
__________________♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
_______________♥♥♥♥___♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
_____________♥♥♥♥______♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
____________♥♥________♥♥♥___♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
__________♥♥♥♥♥♥♥♥____♥___________♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
________♥♥♥_♥__♥♥♥♥♥♥__________________♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥___♥♥♥
___________♥♥____♥♥♥♥♥♥♥♥____W__________♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥____♥
_________♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥_W___________♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
________♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥____________W♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
________♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥_________W♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
_________♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥_______W♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
________♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥___♥♥♥♥♥_____W♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
______♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥___♥♥♥♥♥_____W♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥___♥♥♥♥
_____♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥___♥♥♥♥♥____W___aO♥Oa_♥♥♥♥♥♥♥♥♥____♥♥
____♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥___♥♥♥♥_____W___________♥♥♥♥♥♥♥♥____♥
___♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥____♥♥______W_/__________♥♥♥♥♥♥♥♥♥
__♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥___♥______W__aAa________S♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥_______♥
__♥♥___♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥__♥♥____♥____W_____________♥E♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥_♥♥♥♥
_♥♥__♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥___♥_________W_____________♥♥X♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
_♥__♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥___________W___♥♥♥♥♥♥♥_____♥X♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
__♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥_♥♥♥__________W______♥♥♥______W♥A♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
_♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥____♥♥_________W♥♥_____________W♥♥N♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥_____♥_________W♥♥♥♥♥_________WW♥♥♥N♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
♥♥♥♥♥♥♥♥♥_____♥_________W♥♥♥♥♥♥♥W♥♥♥♥♥♥♥WW♥♥♥A♥♥♥♥♥♥♥♥___♥♥♥♥♥♥♥♥
♥♥♥♥♥♥_W_______________W♥♥♥♥♥♥♥♥♥_______WW♥♥♥S♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥___♥♥♥♥♥♥♥
♥♥♥♥___W______________W♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥______WW♥♥♥Q♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥____♥♥♥♥♥
_♥♥♥___W_____________W♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥W_____WW♥U♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥____♥♥♥♥
__♥♥♥__W____________W♥♥♥♥_♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥____W__IRT♥♥♥♥_♥♥♥♥♥♥___♥♥♥♥
___♥♥__W____________♥♥♥♥_♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥______WW♥___♥♥♥♥♥___♥♥♥
___♥♥__W__________♥♥♥♥W__♥♥♥♥♥__♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥_______WW♥♥♥♥♥____♥♥
___♥___WW________♥♥♥♥W___♥♥♥♥_____♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥________WW♥_____♥
_______♥W_______♥♥♥♥W_____♥♥♥_______♥♥___♥♥♥♥♥♥♥________♥♥____♥
______♥♥WW______♥♥♥♥W______♥♥________♥_____♥♥♥♥♥♥___♥____♥
_____♥♥♥♥W_____♥♥♥WW________♥___________♥____♥♥♥♥____♥____♥
____♥♥♥♥♥W_____♥♥_♥__________♥___________♥___♥♥♥♥______♥__♥
___♥♥_♥♥♥WW___♥♥♥_♥_______________________♥_♥♥♥♥__________♥_
___♥_♥♥♥♥♥W___♥♥__♥_______________________♥♥_♥♥____________♥
_____♥♥♥♥♥W___♥♥__♥__________♥♥♥♥__________♥_♥♥______________♥
____♥♥♥♥♥♥W___♥♥__♥_________♥♥aa♥♥_________♥__♥♥______________♥
____♥♥♥♥♥♥♥W__♥♥__♥♥________♥♥aa♥♥_________♥___♥______________♥♥
____♥♥♥♥♥__♥___♥__♥♥_________♥♥♥♥__________♥_________________♥♥aa
____♥♥♥♥___♥♥______♥♥_____________________♥♥_________________♥♥aa
_____♥♥♥____♥_______♥♥___________________♥♥__♥________________♥♥
_____♥♥♥____♥♥_______♥♥♥________________♥♥___♥♥_______________♥
______♥♥_____♥________♥♥♥♥___________♥♥♥♥_____♥♥____________♥♥
_______♥♥____♥♥_________♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥_________♥♥♥________♥♥♥
________♥♥____♥♥____________♥♥♥♥♥♥♥______________♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
_________♥♥___♥♥W__________________________________♥♥♥♥♥♥
__________♥___♥♥♥W______________________♥___♥_________♥♥
______________♥♥♥♥W__________________♥♥______♥♥______♥♥
_____________♥♥♥♥♥♥W_______________♥♥♥_______♥♥_____♥♥
_____________♥♥♥♥♥♥♥W_____________♥♥♥_________♥♥♥___♥
____________♥♥♥♥♥♥♥♥♥W___________♥♥♥___________♥♥___♥
___________♥♥_♥♥♥♥♥♥♥W_________♥♥♥______________♥___♥
___________♥__♥♥♥♥♥♥_♥_______♥♥_________________♥___♥_
______________♥♥♥♥♥♥_♥______♥___________________♥___W♥
_____________♥♥♥♥♥♥__♥_____♥________________________W_♥
_____________♥♥♥♥♥♥__♥_____♥_________♥______________W__♥
_____________♥♥♥♥♥___♥______________♥♥_______________W__♥
____________♥♥♥♥♥___♥______________♥♥♥________________W__♥
___________♥♥♥♥♥___♥_______________♥♥__________________W__♥
__________♥♥♥♥♥___♥_____♥__________♥__________♥♥_______W___♥
__________♥♥♥♥___♥_____♥_______________________♥♥_______W___♥
_________♥♥♥♥___♥_____♥_______________________♥♥♥________W___♥
________♥♥♥____♥_____♥♥______________________♥♥♥_________W____♥
______♥♥♥♥____♥♥____♥♥_____________________♥♥♥♥_________W__♥___♥
_____♥♥♥______♥_____♥____________________♥♥♥____________W__♥♥___♥
__♥♥♥♥_______♥♥_________________________♥♥_____________♥W__♥♥___♥_
_____________♥_________________________♥_______________♥W__♥♥___♥♥
____________♥♥______♥___________________________________W__♥♥___♥♥
____________♥________♥___________________________________W__♥___♥♥
___________♥♥_________♥_____________♥_____________________W_♥___♥♥
___________♥___________♥___________♥_______________________W♥__♥♥♥
___________♥____________♥___♥_____♥________________________W♥__♥♥
___________♥_____________♥__♥____♥_________________________W__♥♥
___________♥______________♥__♥__♥_________________________W__♥♥
___________♥_______________♥__♥_♥_________________________W_♥♥
___________♥_________________♥_♥__________________________W♥♥
___________♥___________________♥__________________________W♥♥
___________♥♥_________________♥__________________________W♥♥
____________♥_________________♥__________________________W♥♥
____________♥♥_______________♥__________________________W♥♥
_____________♥_______________♥_________________________W♥♥
_____________♥♥_____________♥_________________________W♥♥
______________♥_____________♥________________________W♥♥
______________♥♥___________♥________________________W♥♥
_______________♥___________♥_______________________W♥♥
_______________♥♥_________♥_______________________W♥♥
________________♥_________♥______________________W♥♥
________________♥♥_______♥______________________W♥♥
_________________♥♥______♥_____________________W♥♥
_________________♥♥_____♥_____________________W♥♥
__________________♥♥____♥____________________W♥♥
__________________♥♥___♥____________________W♥♥
___________________♥♥__♥___________________W♥♥
___________________♥♥_♥___________________W♥♥
____________________♥♥♥__________________W♥♥
____________________♥♥__________________W♥♥
_____________________♥_________________W♥♥
____________________♥♥________________W♥♥
____________________♥♥_______________W♥♥
____________________♥♥____♥_________W♥♥_
____________________♥♥♥____♥♥_______W♥♥♥
_____________________♥♥♥___________W♥♥_♥
_____________________♥♥♥___♥_______W_♥_♥
______________________♥♥__♥♥♥♥_______W_♥
______________________♥♥__♥♥♥________W_♥
______________________♥♥♥__♥♥________W_♥
_______________________♥♥__♥♥_________W_♥
_______________________♥♥__♥♥__________W_♥
_______________________♥♥___♥___________W♥
_______________________♥♥♥_______________♥_
_______________________♥♥♥_______________♥_
_______________________♥♥♥________________♥
_______________________♥♥♥________________♥
_______________________♥♥♥________________W♥
________________________♥♥________________W♥
________________________♥♥♥_______________W♥
________________________♥♥♥_______________W♥
________________________♥♥♥_______________W♥
________________________♥♥♥_______________W♥
_________________________♥♥______________W♥♥
_________________________♥♥♥_____________W♥
_________________________♥♥♥_____________W♥
_________________________♥♥♥____________W♥
__________________________♥♥____________W♥
__________________________♥♥____________W♥
__________________________♥♥___________W♥
__________________________♥♥♥__________W♥
__________________________♥♥♥__________W♥
___________________________♥♥_________W♥
___________________________♥♥♥________W♥
___________________________♥♥♥________W♥
____________________________♥♥________W♥
____________________________♥♥♥______W♥
____________________________♥♥♥______W♥
_____________________________♥♥______W♥
_____________________________♥♥______W♥
______________________________♥♥_____W♥
______________________________♥♥_____W♥_
______________________________♥♥_____W_♥
______________________________♥♥_____W_♥
_______________________________♥______♥_
_____________________________♥_♥_______♥
____________________________♥___♥______♥
___________________________♥____♥______♥
__________________________♥_____♥_______♥
_________________________♥______♥♥_______♥
_________________________♥_______♥________♥
_________________________♥_______♥_________♥
_________________________♥_♥_____♥__________♥
_________________________♥♥_♥_♥__♥__________♥
__________________________♥♥_♥__♥♥__________♥
___________________________♥♥__♥♥♥________♥_♥
____________________________♥♥♥♥_♥♥____♥_♥_W♥
__________________________________♥♥____♥_W♥
___________________________________♥♥____W♥
____________________________________♥♥__♥♥

Pong 2011.03.29. 16:53:13

@Bokortalan Lajtalan:

Bazdmeg, FOGALMAZNI TANUJJÁMÁMEG, ha troll vagy.

csocsocsókolom 2011.03.29. 16:53:14

________´$$$$`_____________________________,,,_
_______´$$$$$$$`_________________________´$$$`
________`$$$$$$$`______,,________,,_______´$$$$´
_________`$$$$$$$`____´$$`_____´$$`____´$$$$$´
__________`$$$$$$$`_´$$$$$`_´$$$$$`__´$$$$$$$´
___________`$$$$$$$_$$$$$$$_$$$$$$$_´$$$$$$$´_
____________`$$$$$$_$$$$$$$_$$$$$$$`´$$$$$$´_
___,,,,,,______`$$$$$$_$$$$$$$_$$$$$$$_$$$$$$´_
_´$$$$$`____`$$$$$$_$$$$$$$_$$$$$$$_$$$$$$´_
´$$$$$$$$$`´$$$$$$$_$$$$$$$_$$$$$$$_$$$$$´_
´$$$$$$$$$$$$$$$$$$_$$$$$$$_$$$$$$$_$$$$$´_
___`$$$$$$$$$$$$$$$_$$$$$$$_$$$$$$_$$$$$$´_
______`$$$$$$$$$$$$$_$$$$$__$$_$$$$$$_$$´_
_______`$$$$$$$$$$$$,___,$$$$,_____,$$$$$´_
_________`$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$´_
__________`$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$´_
____________`$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$´_
_______________`$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$´_

Legelő Őse · http://legeloose.blog.hu/ 2011.03.29. 17:20:04

wmiki a trollok királya. Aki nem ismeri, javaslom hogy ne értsen egyszer vele egyet, bármiben. Lesz nemulass.
@Bokortalan Lajtalan: te meg lehetsz második ha nem baj..

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 17:24:14

@Legelő Őse: muhhaha hol a vémikid most? ki a faszom az? nem látom itt egy kommentjét se. közelébe nem mer menni a posztoknak ahol én kommentelek úgy látszik.

Legelő Őse · http://legeloose.blog.hu/ 2011.03.29. 17:30:25

@Bokortalan Lajtalan: te a nyomokban trollt is tartalmazó legfurább kommentelő típus vagy. A floodolással mondjuk konkrétan szét offoltad a posztot, és azóta persze csak egyre lejjebb süllyedsz. Pedig ne feledjük, remek önreklámozó ötlettel indul a blog, a kezdeményezés akár zseniális is lehetne, hogy a blog szétterjedjen a blogra szocializáltak között. Ugyanakkor még ők sem számítottak arra, hogy jön egy félnótás, és gyakorlatilag odaszar*k a szoba közepére. Én a floodolást biztosan moderálnám. Te meg ne vedd magadra, egyáltalán nem akarok veled beszélgetni, vitatkozni, győzködni, bármi....

Senta,Nina Skye,Kiskræpæk,kakaósbögre, Rodzservote 2011.03.29. 17:30:43

Első helyre javaslom: Wernherr von Braun-t, a Velvet egyik meghatározóan szánalmas alakját, aki az "önkielégítés utáni refraktor stádiumban vagy" szintű egyszerű dumával próbál meg időről időre nagy arc maradni.

Ő klasszikus troll, nem a témával kapcsolatban ugat a kutya, hanem a kommentelők között próbálja leépíteni a kisebbségi komplexusát, ill. kompenzálni apró péniszét és hajlott korát. Ill. a szülés utáni depressziót! :D

Egyszerűen csak refraktor stádiumban van már kora reggel.

velvet.hu/celeb/2011/03/12/vv_beci_mehet_vissza_a_villaba/?#c5448406

velvet.hu/blogok/gumicukor/2011/03/27/gigi_es_jerzy_tenyleg_dugnak/?cp=1#c5496270

velvet.hu/blogok/gumicukor/2011/03/18/alekosz_feleseget_keres/?#c5466072

Legelő Őse · http://legeloose.blog.hu/ 2011.03.29. 17:33:51

@Senta,Nina Skye,Kiskræpæk,kakaósbögre, Rodzservote: mondjuk a maga módján szórakoztató azért... az "őszfaszszőrű vén kuuuutya..." kifejezetten eredeti :-)

fuakjs11 (törölt) 2011.03.29. 17:50:11

Sajnos lófaszt ér ez az egész olyan fórumokon, ahol nem tudsz reaction image-eket csatolni.

wmiki · http://kigondoltam.blog.hu/2014/07/20/stephen_hawking_538 2011.03.29. 17:54:15

:0
hát ti kik vagytok?
életemben nem találkoztam egyiketekkel sem, a zömével még szót sem váltottam

Bokortalan Lajtalan-ra szavazok

bár annál nagyobb troll volt Semmelweis Ignác
azt hitte, hogy a gyermekágyi lázat láthatatlan lények okozzák
és senki nem bírta meggyőzni az ellenkezőjéről
meg is halt aztán :x

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 17:59:38

@Legelő Őse: tehát foglaljuk össze: szétoffoltam itt mindent, odaszartam a szoba közepére (mellesleg itt megjegyezném, hogy iszonyatosan gáz káromkodásokat kicsillagozni, akkor inkább ne is káromkodj), szerinted még ki is kéne moderálni, és ami a legfontosabb, az egész csökött kommentfelület rólam szól idáig. Nyertem, te pedig Gran Canyon-nyi önellentmondásokba bonyolódva vitatod el méltó trónomat, kisöreg. Nincs esélyetek.

wmiki · http://kigondoltam.blog.hu/2014/07/20/stephen_hawking_538 2011.03.29. 18:02:23

@egerészölyv: ez így van az indexes blogon, kiegészíteném:

a tudomány téved! troll vagy
a vallás téved! nem vagy troll

nem kell húst enni az egészséges élethez! troll vagy
állatokat kell kínozni, visszahozni a halálbüntetést! nem vagy troll

otthon szülsz, horoszkópot olvasol? troll vagy
kórházba mész megfázással, ngeo-t nézel? nem vagy troll

Legelő Őse · http://legeloose.blog.hu/ 2011.03.29. 18:02:23

@wmiki: veled mindenki találkozott, aki írt már kommentet poszthoz.

TH 2011.03.29. 18:02:25

@Bokortalan Lajtalan: ne haragudj, de @wmiki: -vel szemben nincs esélyed. Te itt egy posztot vertél szét, ő pedig már számtalan másikkal próbálkozott - több-kevesebb sikerrel. :-)

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 18:02:53

@wmiki: És igen, wmiki, akit itt minden agyalágyult a trollok kirájának kiáltott ki itt (míg azoknál a posztoknál, ahol vitatkoztak vele, őt is fasznak titulálták, mint itt engem), szintén engem szavaz meg. Nyertem. Fölösleges vitázni.

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 18:06:22

@wmiki: de ő már halott. én pedig élek, és a Bokortalan Lajtalan brand örökkön örökké fennmarad.

Legelő Őse · http://legeloose.blog.hu/ 2011.03.29. 18:09:51

@wmiki: ha nincs kihívód, nincs kivel harcolni...

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.03.29. 18:54:04

@HK417: megvan, de a tetején ellett a macskám, ezért nem tudok rajta kontrollcézni.

stark (a fideszre szavaztam 2010ben) 2011.03.29. 19:05:51

@wmiki: S.I.-nek viszont igaza volt, és bizonyítani is tudta.

Nálad a kitartás csak butasággal párosul, ami a lehető legrosszabb kombó a világon...:P

wmiki · http://kigondoltam.blog.hu/2014/07/20/stephen_hawking_538 2011.03.29. 19:11:24

@stark: nem tudta bizonyítani, de nem csodálkozom, hogy ezt sem tudod :((

Tíz:59 2011.03.29. 22:20:38

@Bokortalan Lajtalan:
@wmiki:
Jobb ha mindenki tudja ez a két név egy kis pöcsköszörű balfaszt takar,ha nincs más épeszű érved ,rögtön a helyesírás náci tör elő belőled.
Ennyit tudsz faszkalap vagy. Egy gnóm kis patkány,akibe mindenki bele rúg, itt nagy a pofád,pedig csak egy kis tetű vagy akit a való életben le se szarnak.

Az élet váladéka 2011.03.30. 01:04:39

Bokortalan ,tetszik ez a név ,érdekes amiket írsz ,közben a provokálás és a gusztustalan szó használat az kimondottan idegesít ,értelmesebbnek tűnsz mint a stílus.
Nem értem az okát ? Miért így kell előhozni magadat ? Agresszíven letaposva másokat ,büszkélkedni tudásra ,feljebb képzelve magad mindenkinél ,Te dolgod ,csak nem színpatikus ,eredményt a nézettségben elértél az biztos ,talán a legjobbat ,szeretni téged igen kevesen szeretnek azt hiszem ,viszont amit akartál azt elérted ,nekem nem színpatikus módon ,
Két pillanat és megöl a föld ,mindenki meghal ,előtte elmondhatnád mindenkinek hogy miért Te mibe keveredtél ,és miért lettél Te a
Bokortalan Lajtalan,aki elmondja azt amit akar .és ennyi embernek ?
Ha nem akarod az nem bánt.

TROLLFORGATÓ!!!!!!!!!44négy | problem? · http://akinemmekintosthasznalazbuzi.blog.hu 2011.03.30. 08:31:21

@Bokortalan Lajtalan: @wmiki: @Legelő Őse: @Pong: Nyomorult 150 kommentet voltatok csak képesek összehozni? Tróger banda.

Pénteken cigizős poszt, készüljetek :)

Pong 2011.03.30. 08:43:31

@trollforgató:

Talán ez nem a mi hibánk, és legközelebb bővebb nyállal kell bevállalni a zindexes blogkockát, KH-Ö-CS-ÖG!

TROLLFORGATÓ!!!!!!!!!44négy | problem? · http://akinemmekintosthasznalazbuzi.blog.hu 2011.03.30. 09:05:05

@Pong: Zindex találja ki a blogketrec tartalmát, ezt a posztot én nem is akartam ott látni, csak fölöslegesen idevonzotta az olyan idióta trollokat, mint te.

Pong 2011.03.30. 09:17:23

@trollforgató:

Most kihagyom ezt a kört, valakinek GNPt is kell termelni, te liberális csökevény, ad-okból élő internetproletár!

Legelő Őse · http://legeloose.blog.hu/ 2011.03.30. 09:52:18

@trollforgató: nem rajtam múlt, de ha a legerősebb oltás enniy: " LOL elég bénákat kommentelsz.", az ember nem jön különösebben tűzbe...
Várom a cigiset. Ott is lesz oltás....

pounderstibbons 2011.03.30. 10:02:45

Wmiki nyeri szerintem holtversenyben az első három helyet. Mindenki más nyugodtan hazamehet.

Esetleg még negyedik-ötödik helyezéseket ki lehet hirdetni, de utána a hatodiktól lefele megint wmiki van szerintem, egészen lefele az elefántokig...

Hol van még egy Tősgyökeres Mentálisan Nihil Troll (TMNT), 4500 feletti kommentszámmal, aminek 90+ %-a trollkodás? Ki az aki amikor többen trámutatnak, hogy mennyire égő bármilyen ügynek, ha mellette protestál a maga faragatlan stílusával és egymást előző gondolat és szókincshiányával, akkor képes látszólag az ellenfél mellé szegődni, csak hogy azt diszkreditálja?

Ki az akinek már két "rajongói" oldala van, amit egy azért mással is foglalkozó harmadik reklámoz?
unintelligenstervezo.blog.hu/2011/03/29/wmiki_agyhalottsagait_targyalo_blog#c13057157

Ki képes a világgá kiabálni saját ostobaságát külön fórumtémaként?
forum.szkeptikus.hu/viewtopic.php?t=239

Hogy amikor az ember azt hinné, hogy már nincs lejjebb, utána ezt ismételten megtegye?
forum.szkeptikus.hu/viewtopic.php?f=8&t=254

A tevékenysége teljes egészére reprezentatív mintát nyújt, ha valaki megnézi akár az itteni hozzászólásait, akár tetszőleges 3 darabot kommentjeiből.
blog.hu/user/23738/tab/activity

De itt egy hosszabb úgy ahogy összefüggő kommentfolyama:
szkeptikus.blog.hu/2011/03/09/a_magyar_vizhajtas/fullcommentlist/1#c12857785

Wmiki for TrollPresident!

stark (a fideszre szavaztam 2010ben) 2011.03.30. 12:32:30

@wmiki: Miki, te kis szeretncsétlen... tudta ő bizonyítani, csak nem érdekelték, mert tele volt az orvostudomány ordas nagy wmikikkel, akiket nem zavartak olyan apróságok, mint a bizonyíték...

A veled beszélgetés mindig iszonyat szánalommal tölti meg a szívemet irántad. Borzalmasan rossz lehet neked ilyen hülyének lenni.

wmiki · http://kigondoltam.blog.hu/2014/07/20/stephen_hawking_538 2011.03.30. 12:41:58

..vagyis szerinted nem Semmelweis Ignác volt a troll, hanem az összes többi ember, a szent, fehér köpenyes tudomány emberei?

...érdekes amit írsz...
de ez épp itt is ugyanígy megeshet... :x

mimindannyian · http://wmiki.blog.hu/ 2011.03.30. 14:07:47

@wmiki: a toll csak te vagy. Semmelweis nyomába sem érsz. Attól, hogy a te bugyutaságaidra sincs bizonyíték, nem következik, hogy az ő nemes nyomdokain haladsz. Milliószor több olyan elmélet van, ami nem bizonyítható, mert nem is igaz, mint amelyikről később kiderül, hogy van alapja. Megint hibás a logikád.
Ráadásul a baktériumok elméletét statisztikai alapon alá lehetett támasztani (Joseph Lister), míg az általad kedvelt áltudományokat nem. Dupla-Bukta.

Bokortalan Lajtalan · http://facebook.com 2011.04.01. 21:24:35

@trollforgató: péntek van. hol az új poszt? ezért fizetlek téged??

Weöres Dániel · http://www.vatican.va/ 2011.05.12. 22:18:03

A NAGY TROLLDIN LESÚJTOTT A POSZTOLÓRA
A TROLL FAJJAL NEM LEHET GECIZNI

Weöres Dániel · http://www.vatican.va/ 2011.05.12. 22:19:02

NEM FRISSÜL A BLOG NEM IS FOG FRISSÜLNI TÖBBÉ, HEJ HEJ HEJ!!!
süti beállítások módosítása